Az utóbbi években egyre nagyobb számban készülnek Bollywoodban az olyan szerzői jellegű filmek, melyek szembemennek a hagyományos elvárásokkal és ennek ellenére nemcsak a kritikusoknál, de a közönségnél is sikert tudnak aratni. Az English Vinglish (Nyelves-Lecke) sokak szerint az utóbbi évek egyik legjobb ilyen darabja – színészi játék tekintetében mindenképpen az.

Indiában hagyományosan mindig erősen elvált egymástól a populáris film és a művészfilm. Ez utóbbi szűk közönségrétegnek (elsősorban a műveltebb nagyvárosi közönségnek) készült, a nyugati fesztiválszereplések révén gyakran ismertebb volt külföldön, mint hazájában, és legfőbb ismérvének azt tartották, hogy a fősodorbeli filmekkel ellentétben nem tartalmazott táncjeleneteket. A 2000-es évek közepe óta azonban a bollywoodi film a nyugati minták hatására folyamatosan modernizálódik, és e tendencia egyik velejárója lett, hogy egyre közelebb kerül egymáshoz a művészfilm és a populáris film, és létrejött egyfajta „középutas” filmtípus.

A középutasságot meglehetősen nehéz definiálni, mivel számtalan dologban ölthet testet, és e sajátosságok ráadásul filmről filmre változhatnak. Témájukat tekintve például jellemző ezen művekre egyfajta szociális érzékenység: gyakran olyan társadalmi problémákat, jelenségeket mutatnak be, melyeknek ábrázolása azelőtt tabunak számított a bollywoodi filmben (pl. a mélyszegénység, a női egyenjogúság problémája, a gyerekek kiszolgáltatottsága vagy a homoszexualitás).

A középutas filmekre gyakran jellemző egyfajta realista ábrázolásmód, közegnek gyakran választanak valós indiai helyszíneket kozmetikázás nélkül, jó példa erre a Dhobhi Ghat (2010) vagy Peepli [Live] (2010) (mindkettőt Aamir Khan cége gyártotta, mivel ő kiemelten fontosnak tartja az ilyen jellegű kísérletek felkarolását). Jellemző rájuk a bollywoodi filmek rózsaszín, csillámporos képi világával szembehelyezkedő fényképezésmód, a színkavalkád helyett pasztellszínek, igényes kompozíciók és a természetes fények művészi felhasználása – ez a trend ma már kísérletezőbb nagyobb költségvetésű darabokban is megjelent, szép példája lehet a Rock On!! (2008) vagy a Zindagi Na Milegi Dobara (2011) operatőri munkája.

Nagyon feltűnő a különbség a színészi játék terén: míg a klasszikus Bollywoodra egy érzelmeket hangsúlyosan megjelenítő, melodramatikus színészi játék volt jellemző, ezekben a filmekben természetes, visszafogott színészi játékot láthatunk, mely a hatalmas érzelmi kitörések helyett finom gesztusokkal és apró rezdülésekkel közvetíti az érzelmeket. A Rock On!! például részben ennek köszönheti óriási sikerét, míg a Peepli [Live] már egészen odáig merészkedik, hogy főszerepekben is félamatőr színészeket alkalmaz. Hagyományosan az A-kategóriás sztárok jelenléte automatikusan fősodorbelivé tett egy művet (már csak a magas gyártási költségek okán is), ma már ez sem feltétlenül igaz, jó ellenpélda lehetne a Raajneeti (2010), mely fantasztikus sztárparádét vonultat fel, miközben nagyon sok tekintetben szembeszegül a közönség elvárásaival.

A legfontosabb változás azonban a zene használatában figyelhető meg. Míg hagyományosan a bollywoodi filmekben mindig látható volt legalább négy-öt látványos táncjelenet, az indiai filmesek ma ezen a téren kényszerülnek a legnagyobb kompromisszumokra, mivel a táncjelenetek erősen megtörik a történetmesélés folyamatosságát. Ezért egyre több táncjelenetet helyettesítenek olyan szekvenciákkal, melyekben a hősök cselekvéseinek összemontírozott sorozatát látjuk tánc helyett, azonban mindezt zenére összevágva, dialógusok és zörejek nélkül jelenítik meg. A zene ilyen jellegű használata erősen megkérdőjelezi a populáris és a művészfilm közötti határt, hiszen egy fősodorbeli műben megjelenő képmontázzsal kísért dal és egy zenei aláfestéssel kísért művészfilmes jelenetsor között már messze nem akkora a különbség, mint korábban a hatalmas tánckarokkal prezentált daljelenetek jelenléte vagy hiánya között. Így ma már olyan nagyköltségvetésű produkciókkal is találkozhatunk a hindi filmgyártásban, melyek teljesen mellőzik a táncjeleneteket, egyes esetekben még dalokat is alig találunk bennük (jó példa erre a 2010-ben bemutatott Guzaarish vagy a Raajneeti).

Az English Vinglish esetében is igencsak nehéz lenne megmondani, hogy könnyed hangvételű szerzői vígjátéknak tekintsük-e, vagy inkább kísérletezőbb jellegű, visszafogott eszközökkel dolgozó fősodorbeli filmnek. Látszólag egy hétköznapi, középkorú asszony (nem annyira) hétköznapi története, valójában azonban két olyan témát is érint, ami bár nem tabu, emlegetni mégsem igazán ildomos, különösen nem egy fősodorbeli alkotásban.

A film főszereplője, Shashi negyvenes indiai háziasszony, akinek napjai a háztartással, férje kiszolgálásával és a gyerekeivel való törődéssel telnek. Nyugodt, békés élete van, férje jól keres, nincsenek problémái, ám a darab finoman, de határozottan megmutatja, mennyire háttérbe van szorítva a feleség a családi hierarchiában – ahogy az az indiai társadalomban elfogadott. Mindenkit neki kell kiszolgálnia a családban, önálló döntései gyakorlatilag nincsenek, és az fel sem merülhet, hogy saját munkahelye vagy önálló egzisztenciája legyen. Szabad ideje kitöltésére laddút (egy rendkívül népszerű indiai édességet) gyárt, melyet házhoz visz, ebből van némi önálló keresete, férje azonban ezt a tevékenységét is lekicsinyli. Shashi alapvetően boldog életet él, a filmből azonban kiviláglik, hogy férje és családja megbecsülésére vágyna, ám az indiai társadalomban a nők általánosan elfogadott helyzete ilyen.

Kisebbrendűségi érzéséhez és lenézett pozíciójához nagyban hozzájárul angoltudásának hiánya – és itt a film az indiai társadalom egy újabb olyan visszásságára világít rá, amelyről nem szokás beszélni. A kortárs indiai társadalomban a tehetősebb rétegek angol iskolába járatják a gyerekeiket, ha tehetik, egyetemre már külföldre küldik őket, és az üzleti életben szinte elvárás az angol nyelvtudás. Mondhatnánk erre, hogy ez lassan nálunk is így van, ám Indiában ez a két nyelv hihetetlen mértékű keveredésével jár (a legtöbb ember ledöbben, amikor először néz modern bollywoodi filmet, hogy milyen mennyiségű angol szó és mondat hallható a dialógusokban), az élet egyes területeiről a hindi lassan kiszorul és az angol iskolába járatott gyerekek már inkább csak beszélnek hindiül, de dévanágarí betűkkel írni nem annyira tudnak. A film a problémának azonban nem ezt a vonzatát jeleníti meg, mert ez az indiai emberek számára természetes, csak a külföldiek számára meglepő. Az angol nyelv tudása vagy nem tudása viszont egy társadalmi szakadékot is teremt a műveltebb és kevésbé művelt rétegek között, és a film ezt a szakadékot a családon belül jeleníti meg.

Shashi nagylánya angol iskolába jár, férje az angolt használva dolgozik és még kisfia is járatos valamennyire a nyelvben, amelyet ő maga nem beszél. Családja ezért folyton gúnyolja, ő a családi viccelődések céltáblája, és bár ezt igyekszik titkolni, nagyon rosszul esik neki. Ezért amikor egy hónapra Amerikába utazik nővéréhez, beiratkozik egy gyorstalpaló angol tanfolyamra.

A filmet nemcsak a sajátos problémák megjelenítése miatt nevezhetnénk középutas filmnek, hanem a nézőpontja miatt is. Indiában a fősodorbeli film erősen férficentrikus, az esetek nagy többségében a férfi hős áll a történet középpontjában, és ha van is női párja, mindig a férfi szemszögéből látjuk az eseményeket. Az English Vinglish viszont igazi „női film”, nemcsak hogy a női főszereplőre koncentrál, de nincs is férfi hős a filmben (a férfiak csak Shashi családjának vagy baráti körének tagjaiként vannak jelen), otthoni életüket és Amerikát is az ő szemszögén keresztül látjuk, és az egész történetre jellemező egyfajta „női érzékenység”. A filmnek éppen ez a fő erőssége: a történetben nincsenek nagy drámai események, világmegváltó szerelmek vagy tragédiák, hétköznapi apró eseményeket mutat meg sajátos megvilágításban, olyan érzékenységgel, mely mindenben képes meglátni a jót vagy az apró fájdalmakat.

Ezek után talán nem meglepő, hogy a filmet egy elsőfilmes női rendező, Gauri Shinde jegyzi. Az English Vinglish sikere egy újabb modernizálódási trendet jelez az indiai filmiparon belül. Korábban női rendezők csak a művészfilmes vonalon belül érvényesülhettek Indiában, ők kis költségvetésből értelmiségieknek és nyugati fesztiválközönségnek készítették filmjeiket. Még a 2000-es években is Farah Khan volt az egyetlen női rendező, aki a férfi rendezőkkel egyenrangú pozíciót tudott magának kivívni Bollywoodban Main Hoon Na (2004) és Om Shanti Om (2007) című filmjeivel. Őt követte Zoya Akhtar, aki inkább csak második filmjével, a Zindagi Na Milegi Dobarával került be az igazán keresett rendezők közé, ám ma már egyre több olyan középutas vagy kisebb költségvetésű fősodorbeli film készül, melyet nők rendeznek és nemcsak kritikai, hanem anyagi sikerük is jelentős (a korábban említett Dhobhi Ghat és a Peepli [Live] is ilyen darabok).

Az English Vinglish érzékeny kisrealista vígjáték finom részletekkel, érdekes epizódfigurákkal, bájos életképekkel és finom humorral. Ahogy haladunk előre a történetben, a néző egyre jobban azonosul Shashi figurájával, átéli az ő jelentéktelennek tűnő aggodalmait (például hogy hogyan fog boldogulni a reptéren, amikor az útlevélvizsgálatnál angolul tesznek fel neki kérdéseket), vele együtt csodálkozunk rá az idegen ország sajátosságaira és örülünk apró sikereinek. Mert Shashi keményen küzd, gátlásai ellenére beiratkozik a nyelvtanfolyamra, keményen tanul az órákra, új barátságokat köt, és olyan sikerélményekre tesz szert, melyekben korábbi életében nem volt része.

A film sikeréhez nagyban hozzájárult  a rendkívüli színészi alakítás. A főszerepre a rendezőnő a kilencvenes évek egyik sztárszínésznőjét, a különleges szépségű Sridevit választotta, ez azonban nem volt kockázatoktól mentes. Sridevi a maga korában sikeres színésznőnek számított (hindi darabok mellett tamil, telugu, malajálam és kannada nyelvű indiai alkotásokban is szerepelt), ám tizenöt évvel ezelőtt férjhez ment és az indiai tradícióknak megfelelően visszavonult, hogy gyerekeinek szentelje napjait. Az indiai színésznőkkel szemben a mai napig él ez az elvárás, és bár az utóbbi években még a hetvenes évek nagy színésznői közül is többen megpróbálkoztak egy kései visszatéréssel, legtöbbjük nem tud már igazi sikereket elérni és csak apróbb epizódszerepeket kaphatnak.

Gauri Shinde rendezőnő így nemcsak a témaválasztással, de a szereplőválasztással is komoly kockázatot vállalt. Számítása azonban bevált, Sridevi óriási sikert aratott, és film amellett, hogy a mozipénztáraknál is komoly bevételt hozott, számtalan elismerést besöpört. A filmet a 2012-es Torontói Filmfesztiválon mutatták be, ahol a kritikusokra akkora hatást gyakorolt Sridevi alakítása, hogy elnevezték „India Meryl Streepjé”-nek. Az amerikai kritikusokat Audrey Hepburn bájára emlékeztette, Indiában pedig számos folyóirat vagy filmes portál választotta meg az év színésznőjének.

Az igazsághoz azonban hozzátartozik, hogy Sridevi alakítása nem lenne ennyire élvezetes a számtalan mellékszereplő kiemelkedő színészi játéka nélkül. A film tele van karakteres epizodistákkal, egyik fő színfoltja a nyelvtanfolyamon összeverődő igencsak vegyes társaság. A francia szakács, a kínai fodrászlány, a mexikói dajka, a pakisztáni taxisofőr, az indiai programozó vagy az afrikai fiú mind-mind más karakterek, ám közös bennük, hogy mindannyian hátrányos helyzetben lévő bevándorlónak számítanak Amerikában, ahová azért érkeztek, hogy új életet kezdjenek és megtalálják a szerencséjüket. Shashi számára a velük való ismeretség új világot nyit meg, és más megvilágításba helyezi saját helyzetét és értékeit. És hogy a Bollywood-rajongók se panaszkodhassanak, India legnagyobbra tartott színészóriása, Amitabh Bachchan is kap egy parádés epizódszerepet.

Az English Vinglish szívmelengető komédia, mely egyaránt ajánlható a hagyományos bollywoodi film rajongóinak, valamint olyanoknak, akik nem kedvelik annyira a klasszikus hindi filmek túlzásait és szélsőséges színészi játékát.