A Main Hoon Na a második bollywoodi film volt, amit életemben láttam, és bár azóta számtalan indiai filmmel találkoztam, ma is ez az egyik kedvencem. Számomra a Main Hoon Na képviseli a bollywoodi mozi mindazon különleges vonásait, amiért nézni érdemes, miközben már mellőzi azokat a furcsaságokat, amelyek ezeket a filmeket az európai néző számára nehezen fogyaszthatóvá teszik. S bár 2004 óta az indiai film nagyon sokat változott, ez a film még mindig a modernizálódó Bollywood egyik rendkívül élvezetes darabja.

A történet főhőse egy mintakatona, Ram Prasad Sharma őrnagy, akinek apja az indiai hadsereg főparancsnokának a testőre. Amikor a főparancsnokot egy élő tévéadásban megtámadja egy terroristacsoport, apja életét veszti, de még halála előtt bevallja fiának, hogy van egy felesége és egy másik fia. Eközben a terroristák a főparancsok lányának életét fenyegetik, így Ram kettős küldetést kap: védelmeznie kell a lány életét és közben fel kell kutatnia mostohaanyját és öccsét, hogy újra egyesítse a családot. És mit tesz Isten? Ram öccse, Lucky (rendes nevén Lakshman) és a főparancsnok lánya, Sanju ugyanabba a középiskolába járnak. Így az őrnagy nem tehet mást, mint hogy álruhába bújik és 31 évesen újra beül az iskolapadba, ahol saját bőrén tapasztalhatja meg a tizenévesek gondjait, örömeit.

A Main Hoon Na igazi indiai maszáláfilm, melyben nagyszerűen keverednek az akciójelenetek, a lírai epizódok és a melodramatikus betétek az egész filmet átszövő humorral. Ugyanakkor már kortárs bollywoodi film, ahol mindezek az elemek modernizált alakban, nyugati néző számára is fogyasztható formában jelennek meg.

A film 2004-ben akciójeleneteivel keltett szenzációt, mert ez volt az egyik első darab, mely a hetvenes-kilencvenes évekre jellemző, szinte táncszerűen megkoreografált brutális „álverekedések” helyett a nyugati filmek mintájára látványos, profin megvágott, hangsúlyos zenével alátámasztott akciójelenetekkel büszkélkedhetett. Ráadásul a közönség ekkor láthatta először ilyen akciófilmes szerepben Shah Rukh Khant, aki sok hősszerelmes karakter után akcióhősként is óriási sikert aratott. Ma már, amikor a bollywoodi akciófilmek sokkal modernebbek és kezdenek bennük eluralkodni a speciális effektek, a filmnek ez az újdonsága elveszett, viszont az akciójelenetek továbbra is élvezetesek. Ennek oka, hogy a néző időnként úgy érzi, mintha a film „nem venné magát egészen komolyan”, az akciójelenetek ma már inkább átcsúsznak önmaguk (és persze nyugati mintáik) paródiájába, így miközben ámulunk a látványon, egyúttal nevetünk is a jelenetek túlzásain.

A maszáláfilm a hetvenes évek indiai filmjében volt a legnépszerűbb, akkor azonban még a komikus figurák sokszor túl direkten, mintegy külön történetszálként voltak beleerőltetve a filmbe, és ez a „gyerekbetegség” még a kilencvenes évek indiai filmjeiben is gyakran fellelhető (lásd Johnny Lever legfontosabb szerepeit). A Main Hoon Na egyik legnagyobb erénye, hogy bár tartalmaz több komikus karaktert (ilyen például a Boman Irani által alakított dilis iskolaigazgató, a folyton köpködő fizikatanár vagy a kötőtűkkel szurkáló hinditanárnő), a film legfőbb humorforrása mégis maga az alapszituáció: hogyan boldogul a meglehetősen merev, zárkózott mintakatona a nagyszájú, egymást folyton szívató és őt nehezen elfogadó végzős gimnazisták között?

A film jellegzetes epizódokkal és számos jól eltalált mellékszereplővel teremti meg azt a középiskolás közeget, melyben a fiú-lány-kapcsolatok, a közös kalandok és a szórakozás sokkal nagyobb szerepet kap, mint a tanulás (a figyelmes szemlélő a fiatal pár történetében és számos epizódban felismerheti a hajdani nagy hollywoodi musical, a Grease egyes jeleneteinek megidézését). Shah Rukh Khan pedig szinte lubickol a szerepben: az ódivatú ruhákban járó, folyton zavarban lévő, habogó öregdiák megjelenítésével nemcsak a filmbéli mintakatonának, hanem önmaga sztárolásának is görbe tükröt tart. És ez a humor itt nem olyan direkt, mint sok más szerepében: az Om Shanti Om vagy a Rab Ne Bana Di Jodi harsány ripacskodása helyett ezt a figurát (miként Lucky alakját is) inkább megmosolyogtató iróniával mutatja be a film.

A történetben természetesen lennie kell szerelemnek is – a nagy ő valóban megjelenik a fiatal kémiatanárnő képében, akinek láttán az őrnagy akarata ellenére minduntalan dalra fakad. A filmnek ez a szála meglehetősen elnagyolt, szinte csak a bollywoodi elvárások miatt szerepel a szerelmi szál a filmben, Sushmita Sen szerepe nem is nagyon áll másból, minthogy gyönyörűnek kell lennie és csábosan kell mosolyognia, ám ezt volt szépségkirálynőként (és Manish Malhotra csodás szárijaival megfejelve) tökéletesen teljesíti.

A Sanju és Lucky közötti kapcsolat viszont már igazi modern szerelmi történet, mai, nyugatias életvitelű fiatalokkal, tizenéves konfliktusokkal és gesztusokkal, valamint árnyaltan ábrázolt érzelmi fejlődéssel. Zayed Khan és Amrita Rao játéka az egyik dolog, ami miatt ezt a filmet érdemes megnézni. Mindkettőjüknek ez volt az első komoly szerepe és máig az egyik legnagyobb sikere. A cigiző, szlengesen beszélő és nagyszájú Lucky jó ellenpárját adja a fiús ruhákba öltöző, lányok közül kilógó és titokban mégis hódításra vágyó Sanju, aki később mindenki megdöbbenésére rút kiskacsából gyönyörű lánnyá válik.

Egy jó bollywoodi filmből nem hiányozhat a melodráma sem, ezt itt a családi történet képviseli: Ramnak komoly küzdelmet kell folytatnia azért, hogy mostohaanyja és öccse megszeresse és családtagnak fogadja őt. A történet ezen szála meglehetősen merész, a Khirron Kher által alakított anya (ismét tökéletes a színészválasztás!) hagyományos kinézete ellenére is modern női karakter. Bár ezt ma már a konzervatív hinduk igyekeznek elfelejteni, de Indiában a régi időkben a hinduk között is elfogadott volt a többnejűség, és az indiai társadalom hierarchiájából következően a nők sokszor kénytelenek eltűrni férjük hűtlenségét, míg a nőket ezért súlyosan megbünteti a család.

Lucky anyja ehhez képest egyfajta nyugatias értékrendet képvisel, amikor elvárja az abszolút házastársi hűséget, és férje ballépése láttán otthagyja a családi otthont és egyedülálló anyaként új életet kezd. Férje „fattyú” gyerekével szembeni ellenállása azonban nemcsak emiatt sérti meg az indiai elvárásokat: a hagyományos nagycsaládi életforma miatt Indiában sokkal természetesebb, hogy a család árván maradt gyerekeit a rokonok befogadják, ezért neki ezen elvárás miatt is szinte kötelessége lenne felnevelni férje másik fiát. Ram számára ezért nagy trauma az, hogy anya nélkül nőtt fel, így a film melodrámai szála valóban súlyos érzelmi konfliktusokat takar, szemben a kilencvenes évek filmjeiben látható, gyakran szinte mesterségesen gerjesztett melodramatikus helyzetekkel.

Az indiai értékrend nemcsak a családi történetben jelenik meg – miután a film főszereplői katonák, így nem hiányozhat a hazafiasság és a hősiesség problematikája sem. Ebben a tekintetben az indiai filmek a nyugati néző számára meglehetősen túlzóak, itt is eléggé didaktikus tálalásban kapjuk a hazafias értékeket. A kilencvenes évek filmjeihez képest azonban e tekintetben is újszerű a Main Hoon Na, míg ott a háborús filmekben végsőkig sarkított konfliktusokban jelent meg a hazafiasság és az India-Pakisztán ellentét (ezen filmek mintapéldája a Border), itt ez az aktuálisabb terrorizmus-tematikával kombinálódik és meglehetősen toleráns képet mutat.

A filmben megjelenő fiktív kezdeményezés, a Pakisztán és India kibékítését célzó Milaap-terv jól tükrözi a 2004-es állapotokat, amikor éppen úgy tűnt, talán elkezdődhet valami enyhülési folyamat a két ország között. India és Pakisztán kettészakadása az indiaiak egyik legnagyobb traumája, és az eredendő testvériesség érzetével éles ellentmondásban álló folytonos háborúskodás a bollywoodi film számtalan nagy sikerdarabjában felbukkan (a háborús filmeken kívül ide szokták sorolni a hetvenes évek azon darabjait, melyek egymással szembekerülő testvérek harcát mutatják be, mint például a Deewaar).

A film értelmezése még tovább árnyalódik, ha figyelembe vesszük, hogy ezt a történetet egy Khan nevű, muszlim vallású rendező készítette Indiában (aki még nő is!), két muszlim vallású, Khan nevű főszereplővel. Mindehhez a hindu mitológia egyik legnagyobb alakját, Rámát választják szimbolikus mintának – a nevek és a történet egyértelműen utalnak a mitológia előképre. A Rámájanában Ráma isteni avatárja öccsével, Lakshmannal jön el megszabadítani a világot a gonosz Rávanától, aki sötétségbe borította a világot, és akinek legyőzésekor ismét visszatér a világosság a földre.

A modern történetben pedig Ram küzd meg az ártatlanokat sújtó, irracionálisan gonosz Raghavannal, ebben a küzdelemben öccse, Lakshman segíti, és a terroristavezér legyőzése India felszabadulásának évfordulóján, napfelkeltekor következik be. Ráadásul a film írói a hindu szélsőjobb által kedvelt harcos Ráma-figura helyett egy nyugodt, csendes Ramot jelenítettek meg, aki itt egyértelműen a béke követe, hiszen az indiai-pakisztáni békefolyamat elindításáért küzd. Az már csak hab a tortán, hogy a Datta nevű hindu terroristavezér leküzdéséhez annak Khan nevű muszlim alvezére segíti hozzá a hőst.

A film azonban nemcsak ebben a tekintetben tabutörő, a bollywoodi filmgyártáson belül is annak számított, mivel Farah Khan volt az első rendezőnő, aki sikeres fősodorbeli filmet tudott készíteni egy addig teljesen férfiak által uralt szakmában. Ehhez persze hozzásegítették korábbi tapasztalatai és kapcsolatai: addigra már Bollywood egyik legsikeresebb koreográfusának számított, és a filmet közeli barátja, Shah Rukh Khan gyártotta, aki direkt ennek a filmnek a kedvéért hozta létre saját cégét, a Red Chillies Entertainmentet. Számunkra pedig külön előny, hogy a rendezőnő egyben Bollywood egyik legjobb koreográfusa is: a filmet látványos táncjelenetek színezik, melyeknél megfigyelhető az a törekvés, hogy minél többféle zenei kultúrát és táncstílust integráljanak a filmbe.

Farah Khan nagyszerű munkát végzett: a forgatókönyv a bollywoodi sztenderdhez képest feltűnően koherens, mindvégig fenntartja a néző érdeklődését, a különböző műfaji elemek a néző állandó kizökkentése nélkül keverednek egymással, és a dialógusok tökéletesen illeszkednek az egymástól nagyon eltérő figurákhoz. A profi fényképezést pedig pörgős, a hangulatokat jól váltogató vágás egészíti ki. A film így egyaránt megfelel a műfajok keveredését kedvelő indiai közönség elvárásainak és a fordulatos cselekményt és kidolgozott látványvilágot kereső nyugati nézők igényeinek.

Bollywooddal most ismerkedő nézők számára ideális bevezető darab!