Láttak már olyan bollywoodi filmet, amelyben rockszámok szolgáltatják a „daljeleneteket” és egy rockzenekarról szól? Én azelőtt nem, és biztos, hogy a Rock On!!-t sem jutott volna eszembe magamtól megnézni. Végülis hindi filmet nem ezért néz az ember, ilyet nyugati filmben is láthat. Amikor azonban a 2009 évi Filmfare-gálán a film számtalan jelölést és hét díjat söpört be, kíváncsi lettem, mi az, ami ennyire kivívta a közönség és az indiai filmszakma elismerését. Meg kell mondjam, utána megdöbbenve állapítottam meg, hogy az utóbbi évek egyik legjobb indiai filmjét láttam.

 

 

 

Aki azonban hagyományos bollywoodi filmet vár, csalódni fog. A Rock On!! semmilyen tekintetben nem követi a hindi filmes hagyományokat, épp ezért aratott akkora sikert és vált kultuszfilmmé Indiában. Bár sztorija egy jól ismert alapsémát követ (egy rockzenekar megpróbáltatásai és sikerre jutása), egyáltalán nem érezzük azt, hogy nyugati mintákat másolna vagy unalmas lenne a történet. A Rock On!! legnagyobb erénye, hogy a bollywoodi filmek fő trendjével szemben igazi hús-vér figurákat vonultat fel, komplex jellemekkel és mai, modern konfliktusokkal. A film cselekménye a négy zenész barátsága köré épül fel, a történetben a szerelmi szálak csak másodlagos szerepet játszanak, és nem a romantikusan beteljesülő szerelem mítoszát mutatják meg, hanem a férfi-női kapcsolatok hétköznapi, mindannyiunk által átélt problémáit. Bár a társadalmi konvenciók ellen lázadó, elveiért mindent feladó fiatal képe inkább a nyugati kultúra jellegzetes figurája, itt ezt a realistán ábrázolt indiai közeg hitelesíti, és teszi sajátos ízű, egyedi történetté.

 

 

A történet főszereplője, Aditya Schroff menő bróker jó állással, hatalmas házzal és gyönyörű feleséggel, aki csak a munkájának él. Egy nap neje, Sakshi véletlenül találkozik egy régi barátjával, és rájön, hogy férje tíz évvel ezelőtt egészen más életet élt: egy rockbanda énekeseként verseket költött, a zenélés jelentett számára mindent és lázadó fiatalként semmilyen megalkuvásra nem volt hajlandó. Sakshi összehozza férjét régi barátaival, aminek kapcsán Aditya felidézi a régi barátságokat és azokat a konfliktusokat, melyekkel tíz évig nem mert szembenézni, és fel kell tennie magának a kérdést, hogy mi mindenről mondott le az elmúlt tíz évben.
A cselekmény a jelenkori és a régi történet váltogatására épül, a tíz évvel korábbi eseményeket az egyes szereplők visszaemlékezéseiből ismerjük meg. Az elbeszélés felépítése indiai filmekhez képest meglehetősen merész, sokszor egészen váratlanul, hirtelen váltunk át egyik idősíkból a másikba. A vizuális világ és a szereplők kinézete azonban mindvégig segít bennünket eligazodni, miközben sokáig fenntartja a feszültséget azáltal, hogy a mozaikokból összeálló történetből csak meglehetősen későn derül ki, mi is vezetett a zenekar hajdani felbomlásához.

 

 

 

 

A film bravúrja azonban nem az, hogy jól sikerült frizurákkal és jelmezekkel mutatja meg a szereplők jellemében tíz év alatt bekövetkezett változást, hanem hogy ezt a színészek árnyalt játéka érzékelteti. Indiai darabokban szokatlan, túlzásoktól mentes, finom gesztusokra, tekintetekre, félmosolyokra épülő színészi játékot látunk, amely sokkal jobban illik a modern konfliktusokhoz, mintha azokat hagyományos bollywoodi stílusban játszották volna el. Ehhez azonban a producer azon merész döntésére volt szükség, hogy vállalja a kockázatot és egy kivételével (Arjun Rampal) kezdő vagy fősodorbeli filmekben ismeretlen színészekre bízza a főbb szerepeket. A választás sikeresnek bizonyult, olyannyira, hogy a hat főszereplőből négy Filmfare-díjat kapott alakításáért.
A film legnagyobb meglepetése a hajdan topmodellből színésszé avanzsált Arjun Rampal, aki a hosszú éveken át játszott szépfiú szerepek után itt meglepően érett, kiforrott színészi játékot produkál. Bár a Donban és az Om Shanti Omban már árnyaltabb epizódfigurákat keltett életre, a megkeseredett, kiábrándult, de elvei mellett minden áron kitartó örök rocker figurája eddigi pályafutása legjobb alakítása. Shahana Goswami és Prachi Desai a két feleség szerepében két teljesen eltérő női karaktert formál meg: míg az előbbi egy az életbe belefáradt, elnyűtt családanyát jelenít meg (a színésznő fiatal korához képest meglepő hitelességgel), az utóbbi teljesen légies, ártatlan, a férjéért minden áron megküzdő, klasszikus indiai nőfigura modern formája. A társaságot érdekesen egészíti ki a Purab Kohli által játszott bolondos, szeleburdi dobos és a csendesebb, háttérbe húzódó billentyűs figurája.

 

 

 

 

A Rock On!! azonban egyértelműen a főszerepet alakító Farhan Akhtar jutalomjátéka lett. Farhan Akhtar mindig is a bollywoodi film egyik legkreatívabb fiatal tehetsége volt, azonban színészi szerepben ebben a műben ismerhette meg a közönség. Neves bollywoodi család fiaként (apja Javed Akhtar, a 70-es évek nagy forgatókönyvírója és napjaink legsikeresebb dalszövegírója, anyja Honey Irani forgatókönyvíró, mostohaanyja pedig Shabana Azmi színésznő) 27 évesen készítette el első filmjét, a nagy sikert aratott Dil Chahta Hait. Ezt követte a Lakshya, majd a Don, és mindhárom rendezése merészen újszerűnek számított a maga műfajában. Ezután sikeres producer lett, és amikor Abhishek Kapoor hozzá fordult a Rock On!! ötletével, annyira megtetszett neki, hogy maga játszotta el a főszerepet. Alakítása magával ragadta a közönséget, el is nyerte vele a legjobb pályakezdő színésznek járó Filmfare-díjat, és azóta sorban kapja a jobbnál jobb szerepeket, nem kis dilemmát okozva neki, hogy rendezői, vagy színészi karrierjét részesítse-e előnyben.

 

 

 

 

A Rock On!! talán legmerészebb újítása a zeneválasztás: a film betétdalait bollywoodi filmekben szokatlan rockzenei számok alkotják. A film zenéje annyira magával ragadta a színészeket, hogy a film kedvéért mindegyikük meg is tanult filmbeli hangszerén játszani (egyedül a zongoristát alakító színész tudott korábban zenélni), és a film bemutatója után élő koncertekkel járták az országot. Ezeknek a rock-koncerteknek nagy szerepe volt abban, hogy a film az indiai fiatalok körében kultuszfilmmé vált, és hogy zenéjének sikere kapcsán új indiai zenei irányzat indulásáról, az „indirock”-ról beszéltek a kritikák.
Bollywoodi szokások szerint az indiai filmek zeneszámait mindig profi playback-énekesek éneklik fel, itt azonban maga Farhan Akhtar énekelte a filmben általa előadott számokat, olyannyira sikeresen, hogy a közönség amatőr énekes létére még a legjobb férfi playback-énekes díjára is jelölte a Filmfare-szavazáson.
A dalokhoz jól illeszkednek és meglepő hatást érnek el Javed Akhtar dalszövegei. Javed Akhtar az indiai filmipar egyik legelismertebb dalszövegírója, ám nagy sikereit klasszikus stílusú, az urdu költészet gyökereihez visszanyúló szövegeivel aratta (többek között olyan filmekben, mint a Veer-Zaara, az Umrao Joan vagy a Jodhaa Akhbar). Számára is szokatlan volt tehát ez a munka, ám az eredmény ismét tehetségét bizonyítja: a rockzenéhez illeszkedő, hétköznapi nyelvezetből, egyszerű mondatokból helyenként különleges líraiságot hordozó dalszövegeket szerzett.

És végül említést kell tennünk az operatőri munkáról. Az alkotók a filmhez olyan operatőrt kerestek, akinek koncertfilmek fényképezésében volt tapasztalata, így találtak rá az ismeretlen angol operatőrre, Jason Westre. West azonban nemcsak a koncertjeleneteket fényképezte különleges színhatásokkal és látványos kompozíciókkal, hanem a mű egészét indiai filmekben ritka igényes látványvilág jellemzi. Gyönyörűen bevilágított belső terek, szépen osztott kompozíciók, finom árnyékhatások jellemzik a belső jeleneteket, jól ellenpontozva a természetes fénynél felvett külsőket és a bombasztikusabb koncertjeleneteket. West munkáját az indiai filmszakma a legjobb operatőrnek járó Filmfare-díjjal ismerte el, melyet eddig nem sok külföldi kapott meg a díj története során.

 

 

 

 

A Rock On!! bollywoodi berkekben szokatlan mű, nem felel meg az indiai filmekkel szemben támasztott elvárásainknak, azoknak azonban, akik szeretik a tartalmasabb, igényesebb filmeket, mindenképpen érdemes kitérőt tenniük Bollywood e modern darabja felé, mert nem fognak csalódni.

Trailer: