A Dilwale Dulhania Le Jayenge a bollywoodi filmipar egyik legnagyobb sikere. A minden idők legnagyobb bevételeit hozó indiai filmek között a harmadik helyen áll, a valaha leghosszabb ideig moziban vetített indiai film rekordjával büszkélkedik, és valószínűleg a legtöbbet idézett művek listáján is előkelő helyen végezne. A Dilwale Dulhania Le Jayenge ma már igazi kultuszfilm, mely Bollywood történetének megkerülhetetlen darabja, s melynek dalait és dialógusait milliók fújják kívülről Indiában és szerte a nagyvilágon.

A film készítésének története mára már legenda. Az akkor 24 éves Aditya Chopra lehetőséget kapott édesapjától, az indiai filmipar egyik legnevesebb producerétől és rendezőjétől, Yash Choprától, hogy leforgassa élete első filmjét. Az idősebbik Chopra fiú akkorra már a Yash Raj Films több filmjének készítésében vett aktívan részt, ám rendezői tapasztalata nem volt, és bollywoodi berkekben nagyon fiatalnak számított. Adi maga írta a forgatókönyvet, mely annyira tisztán volt meg a fejében, hogy 12 nap alatt papírra vetette. Ám a cég veteránjainak nem tetszett a forgatókönyv, de Adi öccse, Uday, és barátja, Karan Johar személyében támogatókra talált, és ő csökönyösen ragaszkodott saját elképzeléseihez.

Bár eredetileg kezdő színészekre gondolt, később rájött, hogy ez a sztori csak sztárokkal lesz sikeres, így hamar kiválasztotta Kajolt a női szerepre. Shahrukh Khan mint Raj már messze nem volt ilyen egyértelmű döntés. Bármilyen hihetetlen is ma már, Shahrukh addig nem játszott nagy szerelmes hősöket, igazi sikereit negatív hős (bollywoodi terminussal: vilain) szerepkörben aratta (Darr, Bazigar), és nem is akart Aamir Khanéhoz vagy Salman Khanéhoz hasonló hősszerelmes szerepkörben játszani. Aditya már azon gondolkodott, hogy mégis Saif Ali Khannal próbálkozik helyette, amikor végül igent mondott. Ez a döntés – nyugodtan mondhatjuk – alapvetően meghatározta Shahrukh későbbi karrierjét, hiszen ezután összes nagy sikerét ilyen szerepekben aratta.  

A film címe, Dilwale Dulhania Le Jayenge (Aki bátor, azé a menyasszony) egy régi bollywoodi film (Chor Machaye Shor) egyik dalának egy sora, és Kiron Kher akarta ezt egy filmtervéhez filmcímnek használni, tőle „kérte el” Aditya. Zeneszerzőnek az akkor szintén fiatal, nem túl ismert Jatin-Lalit zeneszerző-testvérpárt kérte fel, akik rögtön ráéreztek a film fiatalos stílusára, és ez a munka emelte be őket Bollywood legkeresettebb zeneszerzői közé. A ruhákat az akkor még pályakezdő Manish Malhotra tervezte (akkor még csak egyetlen komoly sikerrel, a Rangeelával a háta mögött), és bár újszerű ötleteit Adi néha fenntartásokkal fogadta, a film modern stílusához az ő munkája is nagyban hozzájárult (például az eljegyzési jelenetben a zöld menyasszonyi ruha a hagyományos piros helyett akkoriban szentségtörésnek számított, de ma már ez a film egyik legismertebb kosztümje). A film táncjeleneteinek koreográfiáját Bollywood egyik legnagyobb nevű koreográfusa, Saroj Khan készítette, aki ragaszkodott a hagyományos, bevált klisékhez, és emiatt folyamatos konfliktusai voltak Aditya Choprával. A dolog odáig fajult, hogy a részben Svájcban forgatott szerelmes dalt már nélküle készítették el, és a párizsi klubban játszódó tánc megkoreografálásához Farah Khan ugrott be – így született a film egyik legeredetibb és legdinamikusabb táncjelenete. A DDLJ egyik érdekessége Karan Johar közreműködése, aki nemcsak a kosztümök és kellékek kitalálásában és beszerzésében vett részt, hanem szerepel is a filmben. A mai néző ma már hitetlenkedve ismeri fel Raj kövérkés, baseballsapkás, idétlen barátjában Bollywood egyik legmenőbb rendezőjét és showmanjét, akinek Sahrukh Khanhoz fűződő legendás barátsága innen eredeztethető.

A film első összevágott verzióját még a zárójelenet nélkül vetítették le a Yash Raj Films stábjának és a családnak. A fogadtatás elég szkeptikus volt. Ki látott már olyan bollywoodi filmet, ahol a hős fennkölt beszédet tart, sír és elmegy a lány nélkül, ahelyett hogy győzedelmesen elvonulna vele a naplementében? Amikor azonban Aditya leforgatta az utolsó jelenetet is, és megnézték a végleges verziót, a film mindenkit magával ragadott. Adi ötletére bollywoodi filmhez akkor először készítettek egy félórás werkfilmet, az Így készült a DDLJ-t az indiai televízió sugározta a premier előtt, ezzel óriási várakozást keltve a film iránt – a jegyek nagy része már elővételben elfogyott. A film rögtön óriási siker lett, hosszú sorok álltak a pénztáraknál, és a kritika is kedvezően fogadta. A DDLJ az egyik legtöbb Filmfare-díjjal jutalmazott film, az alkotók 11 Filmfare-díjat vihettek haza, köztük a Legjobb színész, Legjobb színésznő, Legjobb rendezés és Legjobb film díját. A DDLJ a leghosszabb ideig moziban játszott indiai film: 15 éve folyamatosan játsszák Mumbai egyik külvárosi mozijában és ma is telt házak előtt megy.

A mai néző elsőre nem nagyon érti, mitől is különleges ez a film. A történet ma már eléggé tipikus bollywoodi sztorinak tűnik számunkra.

Simran, a Londonban élő, konzervatív pandzsábi családban nevelkedő lány kikönyörgi édesapjánál, hogy mielőtt előre elrendezett házassággal férjhez adnák régóta kinézett indiai vőlegényéhez, elmehessen a barátnőivel egy egyhónapos európai vonatos körutazásra. Az úton megismerkedik Rajjal, a szintén Londonban élő, léha, felelőtlen indiai fiúval, akit rettentő ellenszenvesnek talál. A kalandos út során azonban a két fiatal egyre jobban megismeri egymást, és az út végére rájönnek, hogy egymásba szerettek. Ám Simrant otthon várja a szigorú apa, a soha nem látott, Pandzsábban élő vőlegény és az indiai szokások szerint elrendezett, hagyományos esküvő…

A történet látszólag teljesen konvencionális, ám a maga korában nem volt az. Akkoriban messze nem volt evidens (még ma sem feltétlenül az), hogy egy indiai lányt elengedjen a családja a barátaival nyaralni egy hónapra, és a film road movie-s jellege teljesen idegen volt a hindi filmek világától. A szereplők túlságosan nyugatiasak és lazák, Raj bőrdzsekije és félig betűrt ingei a film kultikus szimbólumaivá váltak. A dialógusok a korabeli filmekhez képest túl egyszerűek, fiatalosak, (egy-két jelenetet leszámítva) hiányzik belőlük a bollywoodi filmekben megszokott cirádás költőiség.

A legmerészebb húzás azonban az újszerű főhős bevezetése volt: indiai filmben addig NRI (külföldön élő indiai) figura csak negatív hős lehetett, aki áttért az erkölcstelen, nyugati életmódra, nem tiszteli hazája hagyományait, és legfőképpen meg akarja rontani az ártatlan indiai lányokat. Aditya Chopra alapjaiban írta felül ezt az ábrázolási konvenciót. Raj figurája merészen újszerű, mert meglehetősen ambivalens. Bár jószándékú és jószívű, sok negatív tulajdonsággal bír, céltalan léhűtő, aki még az egyetemi záróvizsgáján is megbukik, és az élet minden eseményéből viccet csinál. Milliomos apja mindent megad neki, így az élet nehézségeivel sosem kellett szembesülnie. Mint sok nagy filmhőst, őt is a szerelem változtatja meg, ám nemes céljait nem csak nemes eszközökkel próbálja elérni – legalábbis indiai mércével mérve. Hazája hagyományait is meglehetősen sajátos módon tiszteli, bár a formaságokat nem tartja be, mégis azzal nyeri meg Simran apjának szívét, hogy feltétel nélkül elismeri az apák fennhatóságát és felsőbbrendűségét. Az indiai szokásrendszernek való ezen behódolása sajátos kontrasztban áll lázadó figurájával.

Aditya ezzel a hőstípussal nagyon rátapintott a 90-es évek fiataljainak egyik legalapvetőbb problémájára: hogyan lehet a hagyományok tiszteletét összeegyeztetni a modern, nyugatias életformával és személyes vágyainkkal? És ez a probléma egyaránt fontos volt az indiai nagyvárosokban élő fiatalok számára és a külföldre szakadt másodgenerációs indiaiak körében – a külföldön élő indiaiak közönségét éppen ezek a filmek hódították meg, és Angliában elért sikerük indította el azt a folyamatot, melynek következtében Bollywood ma a világ egyre több országában válik ismertté. A DDLJ sok szempontból is trendnyitó film volt, többek között ezt követően jelentek meg egymás után a külföldön élő indiaiakat pozitív színben bemutató, valamint a fiatalokat a szülők akaratát őszinte meggyőződésből és maguktól elfogadó hősökként ábrázoló filmek (pl. Pardes, Yaadein, Dil Hai Tumhaara).