Dil Bole Hadippa! (2009)
A Dil Bole Hadippa! (Szívből szóljon: Hadippa!) a 2009-es év egyik sokak által várt filmje volt. Egyrészt mert mindenki kíváncsian várta, milyen lesz Rani Mukherjee férfiszerepben, másrészt mert a Rani Mukherjee–Shahid Kapoor párost eddig még nem láthatta együtt a vásznon a közönség.
A film nem hozta meg a várt sikert, a vele egyidőben bemutatott Salman Khan-film, a Wanted teljesen kiütötte az indiai jegypénztáraknál, és a külföldön elért relatív sikerrel együtt is ez csak közepes jegybevételeket eredményezett. Pedig a film alapötlete nem rossz, a történet alapján akár igazi siker is lehetett volna.
A sztori egy tradicionális pandzsábi faluban lakó fiatal lányról szól, aki különleges tehetséggel van megáldva: ő a legjobb krikett-ütőjátékos az egész környéken, és eddig még egyetlen fiú sem akadt, aki krikettben le tudta volna körözni. Minden vágya, hogy nagy krikettjátékos legyen, ám ezért mindenki kineveti. Egyszer aztán megadatik a nagy esély: Amritszár csapata minden évben barátságos meccset játszik a szomszédos Pakisztánból érkező, lahori csapattal. Mivel évek óta az amritszáriak veszítenek, az indiai csapat kapitánya hazacsalja Angliában élő fiát, aki az angol krikettliga egyik legnagyobb sztárja. A fiú nagy nehezen elvállalja az edzői és csapatkapitányi szerepet, és azzal kezdi ténykedését, hogy a helyi krikettsztárokat semmibe véve válogatást hirdet, amire bárki jelentkezhet. Veera is elmegy, ám lányként be sem engedik a válogatásra. Ő gondol egyet, férfiruhában Veer néven újra jelentkezik és bekerül a csapatba. Gondolom, nem okoz nagy meglepetést, ha elárulom, a filmből a szerelmi szál sem hiányozhat: az ifjú csapatkapitánynak/edzőnek egyre jobban megtetszik Veer húga, Veera, ami további bonyodalmakat okoz.
A filmben számos olyan elemet megtalálhatunk, ami az utóbbi években a Yash Raj Films által gyártott darabokban szép sikert hozott. Először is ott van a sport-történet. A Dil Bole Hadippa! utolsó egy órája erősen emlékeztet a Chack De! India sztorijára, és bár a magyar néző számára mindig egy rémálom krikettről szóló filmet nézni (én már a Lagaan meccséből sem értettem egy mukkot sem), a nagy meccs jelenetei adják a film legjobb részét: izgalmas, az időnként patetikussá váló, hosszan kitartott közelik ellenére is pergő, és meglepő módon jól követhető a végső mérkőzés sztorija. Különösen, hogy a nagy dráma is a meccs közben következik be.
Emellett megtalálható a filmben a másik, indiai közönségnél biztosan nyerő motívum: az India-Pakisztán-barátság. A két országban, de egyazon vidéken, azonos kultúrában, szó szerint egymás mellett élő pandzsábiak barátságos sport-vetélkedése kitűnő metaforája India és Pakisztán ellenségeskedést és testvériességet ötvöző ambivalens viszonyának, mely már számos filmben sikert hozott (pl. Border, Veer-Zaara, Main Hoon Na). Ennek megjelenítése itt Anupam Kher minden igyekezete ellenére is kissé patetikusra sikeredik.
A harmadik nézőcsalogató elem maga Pandzsáb. India egyik legszebb állama, mely többé vagy kevésbé vallásosan megmutatva, de külsőségeiben mindenképpen a szikh kultúrára alapozva számos film látványos hátterét alkotta már. A legszebben talán Yash Chopra jelenítette meg a Veer-Zaarában, de fontos összetevője volt a Dilwale Dulhania Le Jayengének, a Jab We Metnek, vagy a Rab Ne Bana Di Jodinak is. Ez a nyugati nézők számára különleges elem mindig látványos jeleneteket eredményez: a sárga mustármezők képe, a színes ruhában mezőn vonuló lányok vagy az ünnepeken bóbitás turbánban táncoló szikhek mind az egzotikus India-kép jól bevált összetevői.
Ebből a filmből sem hiányozhat továbbá a bollywoodi művek egyik legnépszerűbb eleme, a korábbi filmekből vett idézetek beemelése. A helyi mutatványostársulat teherautójára a Dhoom:2, a Kaho Naa… Pyaar Hai, a Sholay, a Dilwale Dulhania Le Jayenge és az Amar Akbar Anthony jelenetei vannak felfestve, és az egyik jelenet háttérzenéjeként felcsendül a Dhoom jól ismert zenei motívuma. A film legviccesebb jelenete pedig az, amikor egy hagyományos nautanki-előadás keretében a hős a Dilwale Dulhania Le Jayenge és a Hum Aapke Hain Koun..! dialógusaival kér bocsánatot a hősnőtől, aki veszi a lapot, és a közönség nagy örömére folytatja a dialógusokat. Rani nemcsak Madhuri Dixit mozdulatait, de még a hanghordozását is tökéletesen utánozza.
Végül pedig ott van a kettős szerepben tetszelgő főhős. Ez a bollywoodi filmgyártás egyik legbiztosabb sikerreceptje, az ilyen filmeket mindig egyfajta jutalomjátéknak tekintik a főszereplő sztár számára, aki ekkor megmutathatja, mit tud. Nyilvánvalóan itt is ez volt szándék, ha a film többet hozott volna a konyhára, jelentősen fellendíthette volna Rani Mukherjee karrierjét, mivel női sztárok ritkán kapnak ilyen lehetőséget. Rani két figurája teljesen különbözik egymástól: Veera kissé pórias, műveletlen, ám csupa vidámság, tradicionális lány, míg férfi "testvére", Veer kissé renitens, sokszor bajt okozó, a csapatba nehezen beilleszkedő figura. A két karakter külsőre annyira különbözik egymástól, hogy akik nem tudják, miről szól a történet, csak bizonyos idő elteltével jönnek rá, hogy Veera férfi alteregóját láthatják a vásznon.
A film talán legélvezetesebb eleme Shahid Kapoor alakítása. Shahid abszolút hozza a formáját, mind a kemény edző, mind a lírai szerelmes, mind a csalódott, dühös férfi szerepében kitűnő. A szerelmi történet jól működik, a filmvégi meccs mellett ez a történet legsikerültebb része. Az idegenben nevelkedett, de indiai gyökereit a szerelem hatására felfedező fiú története még jó néhány ilyen témájú film után is élvezhető, az indiai viselkedéshez, étkezési módhoz és ruhaviselethez fokozatosan visszatérő Rohan a film végére rájön, hogy minden angliai gyerekkor és krikettkarrier ellenére ő mégiscsak „pandzsábi apja pandzsábi fia”. Jó párja az életet egyszerűen, ám vidáman felfogó, hagyományos pandzsábi lány figurája.
Shahid és Rani szép párt alkotnak, és bár előtte a bollywoodi sajtó hetekig ezen csámcsogott, Rani egyáltalán nem látszik öregebbnek Shahidnál. Tánctudásukat ismét megcsodálhatjuk, Rani mindig is nagyon jó táncos volt, Shahid pedig elképesztő tempóban fejlődik e téren, mára Bollywood legjobb táncosai közé küzdötte fel magát. Kár, hogy a film marketingjében legnagyobb szerepet játszó Dil Bole Hadippa! remix nem is része a filmnek, csak a végefőcímhez forgatott függelék, amely elsősorban arra szolgál, hogy Rani megcsillogtathassa újfent vékony, bombázó alakját, Shahid pedig vadonatúj, kigyúrt izmait.
A Dil Bole Hadippa! érdekes kirándulás az indiai filmipar területére: nyugati nézők számára számos helyi érdekességgel szolgál, színes, látványos és fülbemászó, indiai hangzású dalokat tartalmaz – igazi klasszikus Bollywoodi darab.
Hozzászólások
A Rakhi Sawant/sherlyn Chopra páros inkább a B-kat filmekbe való, figyelhetett volna arra, hogy valóban slágerzenéket kapjon a film, stb.
Sebaj, azért nekem az jön le az kritikából, hogy egyszer mindenképpen nézhető, könnyed darab, úgyhogy jöhet.
A cikk hozzászólásainak RSS-csatornája.