Taare Zameen Par (2007)

2010. február 17. szerda, 16:31 |

Írta: Aryanne

A Taare Zameen Part nevezte India tavaly az Oscarra, a film azonban még a jelölésig sem jutott el. Az Akadémia nyíltan meg is súgta, miért: túl hosszú, túl zenés, túl Bollywood. Pedig a TZP ennél kevésbé bollywoodi már nem is lehetne. Nincs benne szerelmi szál, nincsenek jók és rosszak, váratlan fordulatok vagy nagyszabású táncos jelenetek. A történet két mondatban összefoglalható, és a tizedik percben kitalálható, hogy mi a fő konfliktus. A film közben azon gondolkodtam, egyáltalán hogy jutott eszébe bárkinek is megcsinálni ezt a filmet Indiában? Nos, épp ezért nem lenne belőlem jó bollywoodi producer, mert bizony tódultak a nézők a mozikba a TZP-ra, több pénzt hozott, mint a Jodhaa Akbar vagy a Don.

Könnyű lenne a sikert Aamir Khan, azaz a „sztárok erejének” számlájára írni, azonban szerintem itt nem ez a helyzet. Aamir mellékszereplő, aki csak a film második felében jelenik meg, és ne felejtsük el, hogy bizony ő is bukott már hatalmasat (pl. a Melával). Inkább úgy tűnik, hogy sokan tudtak azonosulni a kilencéves Ishaan Awasthi (Darsheel Safary) történetével, aki az iskolában folyton rossz jegyeket kap, és a szülei sem tudják, hogy miért áll ismét bukásra, miközben bátyja minden tárgyból osztályelső. Addig-addig feszül a húr, míg a kisfiút elküldik egy bentlakásos iskolába, hogy „megfegyelmezzék”. Itt Ishan teljesen megtörik, már nem is lázad, csak próbálja elviselni a sorsát. Ekkor, a játékidő felén is túl jön az egyetlen, ám igazán hollywoodi (nem elírás) fordulat: az iskolába új rajztanár (Aamir Khan) érkezik, aki felfigyel a magába forduló Ishaanra, és arra is rájön, hogy egyáltalán nem fegyelmezési gondok vannak a kisfiúval, csak diszlexiás.
Bevallom, én is jobban szeretem az ennél kissé mozgalmasabb történeteket. A TZP-nak azonban minden perce élmény, még akkor is, ha meglepetéseket nem tartogat. A színészi játék hibátlan, a képek gyönyörűek, a zene jól hangsúlyozza a főszereplő hangulatát, és nincsenek kellemetlen bakik vagy a Bollywoodra azért néha jellemző suta, „ciki” jelenetek. Fontos az is, hogy a főszereplő kisfiú, Darsheel Safary nagyon jó választás volt. Könnyen elcsúszhat egy film a gyerekszereplőkön, akik persze nem profi színészek, így suta lesz az egész játékuk. Darsheel azonban egy-két rosszabbul sikerült jelenettől eltekintve olyan természetes, mintha nem is színészkedne.

A zenei betétek is jól illenek a filmbe. Nekem főleg az első két dal tetszett, amelyek Ishaan belső világát mutatják be. A hat dalból csak egy táncos, a többi szinte csak „aláfestő” zene, és szinte észrevétlenül simul bele a történetbe. A második dal például Ishaan egy napját mutatja be, azt, amikor ellóg az iskolából. Egyedül kószál a nagyvárosban, és olyan apróságokat vesz észre, amelyeket mi, felnőttek már nem. A kamera hosszasan időzik a jégkrémkészítő kezén, egy felállványozott ház falán felfelé mászó munkás mozgásán, egy pocsolyán vagy egy markoló kanalán, amely egy új épület alapját ássa éppen.
Itt kell megdicsérni az operatőr munkáját: a film képi világa különösen szép, a színvilág pedig mindig egyezik Ishaan hangulatával. A film elején minden színes, a bentlakásos iskolában töltött legnehezebb napokban minden szürke, majd a film vége felé, amikor ismét kinyílik Ishan számára a világ, visszatérnek a színek. Ishaan belső világának bemutatására szolgálnak az animációk is, amelyek profi kivitelben készültek és nagyon ötletesek. Az Ishaan legrosszabb időszakát bemutató dalban megjelenő, mérgespók-formát öltő betűknél és számoknál nehéz lett volna jobban bemutatni elkeseredését és félelmeit.

A legmélyebb ponton érkezik meg a helyettesítő tanár, Ram Shankar Nikumbh. Innentől a film nekem kissé túl didaktikussá és – ismét ezt írom, nincs jobb szó – hollywoodivá válik, és ez lesz a gyengéje. A messiás-szerű tanár megérti a meg nem értett diákot és felfedezi rejtett értékeit, végül a teljes életét megváltoztatja. Persze, ez lehetett a film célja is: mondjuk el az indiai közönségnek, mi az a diszlexia, és kényszerítsünk rá minden szülőt, hogy elgondolkodjon azon, valóban mindent megtesz-e a gyermeke boldogságáért. A terv egyébként be is vált, sosem szabad alábecsülni a filmek erejét Indiában: a Washington Post szerint egyes indiai, diszlexiások segítésével foglalkozó alapítványokhoz tízszer annyian fordultak a TZP bemutatása után, mint előtte. Bizony, erőteljes küldetéstudat is motoszkált a készítőkben, és ők valószínűleg tudták, hogy részletesen kell elmagyarázniuk azt, hogy mire van szüksége szüleitől egy gyereknek – akár diszlexiás, akár nem.

Nincsenek tehát váratlan fordulatok és izgalmas cselekmény, de helyette élvezhetjük a lassú, részletgazdag történetmesélést és azt, hogy indiai filmekhez méltóan sok-sok időt és dalt fordítanak arra, hogy a főszereplők érzelmeit kifejezzék. A tökéletesen egymáshoz illeszkedő részletek és a gondos munka engem bizony néha a BBC sok-sok részes kosztümös drámáira emlékeztet, amikor minden apró szál kifejtésére van idő, és minden kiejtett szó, a legutolsó kellék és statiszta is a helyén van.
Ez a gondosság pedig – úgy tippelek – „Mr. Perfekcionista” Aamir Khan számlájára írható. Ő volt a producer, a rendező és ugyebár az egyik szereplő is. Főiskolai barátja, Amole Gupta kereste meg a forgatókönyvvel, és úgy döntött, megcsinálja. Először Gupta volt a rendező, de Khan egy hét után átvette a feladatot – mint egy interjúban elmondta, már rég akart rendezni, de félt a feladattól. A TZP-nál azonban állítólag nem volt választása, be kellett ugrania, és minden előzetes felkészülés nélkül megcsinálnia. Mint mondta, sokan néztek rá furcsán, amikor elmondta: gyerekekről és az oktatási rendszer visszásságairól készít filmet. Hamar kiderült, hogy megérte kockáztatni. Nemcsak a közönségnek tetszett a TZP, de begyűjtötte a legjobb filmnek és rendezőnek járó Filmfare-díjat és még számos más díjat is. Nem sokkal később pedig megvette a Disney, és állítólag elég jó angol szinkront készítve hozzá elkezdte DVD-n forgalmazni.

Nem tudom megállni, hogy a végén ne említsek egy párhuzamot is. A két film között ég és föld a különbség, azonban kétségtelen, hogy rímel egymásra a TZP és Aamir legújabb sikere, a 3 Idiots. Mindkettő azt mondja: nem csak az a sikeres ember, aki mérnöki diplomával csillagászati összegeket keres, hanem az is, aki képes kibontakoztatni kreativitását és megtalálni a saját útját. A jegyeladásokból pedig úgy tűnik, hogy mindkét film érzékeny pontjára tapintott annak az országnak, ahol csak Mumbaiban naponta legalább egy kisdiák vet véget életének az iskolai stressz miatt.

Trailer: