A Kites az idei év egyik legjobban várt filmje volt, a Hrithik Roshan és a mexikói szépség, Barbara Mori főszereplésével készült szerelmi románccal hosszú hónapokon át csigázták a közönséget. Bemutatójakor a film Indiában megbukott, azonban továbbra is kérdés maradt, hogy ennek oka csak az indiai közönség számára a fogyasztást erősen megnehezítő többnyelvű dialógusokban keresendő, vagy valóban gyenge a film.

Indiában és külföldön régóta tartja magát a vélekedés, hogy Bollywood sztárjai közül Hrithik Roshan a legexportképesebb figura, neki van a legtöbb esélye hollywoodi karriert csinálni. Ezért rendező-producer apja, Rakesh Roshan ezúttal célzottan olyan filmet tervezett, amely alkalmas arra, hogy a nyugati ízlést is minden tekintetben kielégítse, és ezáltal felhívja a figyelmet Hrithik (amúgy valóban nem lebecsülendő) színészi képességeire. Ma már tudjuk, hogy a terv nem vált be, a film nemcsak Indiában, de Nyugaton is nagyot bukott.     

A filmet nézve azon gondolkoztam, milyen is a bollywoodi színészi játék. Bár ezt definiálni nehezen tudnám, egy azonban biztos: amit Hrithik ebben a filmben produkál, az nem az. Ez okozza számomra a legnagyobb hiányérzetet. A bollywoodi filmeket sokszor szokták érzelgőségükkel, túlzásaikkal leírni, de talán pontosabb úgy megfogalmazni a Bollywood-jelenséget, hogy ezekben a filmekben mindenekfelett az érzelmeken van a hangsúly. Ez persze sokkal túlzóbb színészi játékot követel, de ezt a filmet látva lehet érzékelni, hogy nem csak azt. Az érzelmek kihangsúlyozásához idő kell. Ez a fajta filmes elbeszélés jóval tovább kitartott közelképeket, lassabb és főleg hosszabb jeleneteket igényel, és elsősorban egy olyan partnert, aki ugyanilyen stílusban játszik. A Kitesból mindezek hiányoznak.

Különösen a film elején érződik erősen az idő elspórolása, a jelenetek túl gyorsak, a dialógusok kihangsúlyozására nincs idő, és így az indiai filmek azon érzelmeket erősítő sajátos fogása, hogy a legfontosabb mondatokat hindiül és angolul is elmondják egymás után, röhejessé válik, és inkább a kétnyelvűség befogadását megkönnyítő gesztusként fogható fel. Hrithik ugyan számos jelenetben hozza a tőle megszokott alakítást, azonban ez közeg híján egyáltalán nem érvényesül, sőt ront rajta, hiszen kihangsúlyozza a bollywoodi filmek nyugati néző számára sokszor fárasztó patetikusságát. A legcikisebb ez a záró nagyjelenetben, ahol a túlzó színészi játék már annyira kínos, hogy a néző alig várja, hogy vége legyen a szenvelgésnek. A Dhoom:2 ugyanilyen patetikus, ám jól működő önfeláldozó szikláról leugrása itt megfelelő kontextus híján üres közhellyé és ripacskodássá válik.

Barbara Mori nem megfelelő partner Hrithik számára, nem képes felvenni az ehhez a sajátos elbeszéléshez illeszkedő színjátszási tempót, ráadásul nem is elég erőteljes. Bár kétségtelenül csinos, de hiányzik belőle az igazi nagy indiai színésznőkre jellemző kisugárzás. Hiába a szexi ruhák, a Dhoom:2 csókjához hasonlóan provokatív (ám jóval kevésbé hatásos) csókjelenet, egy röviden, de elég világosan érzékeltetett szeretkezési jelenet, az indiai sajtónak igaza van: a Hrithik–Barbara páros a korábbi Hrithik–Aiswariya kettős közelébe sem jöhet. Barbara Mori színészi kvalitásai hiányosságait állandóan villogó, csábító mosolyával és fogai között szexisen kidugott nyelvével próbálja pótolni, ettől azonban olyan, mintha a fogpasztareklámok versenyének fődíjára pályázna.

A szerelmi riválist alakító Kangana Ranaut még gyengébb, ebben a szerepben teljesen jellegtelen. A mellékszereplők között a férfiak körében találunk jobb alakításokat, például Kabir Bedi a főgengszter-kaszinótulajdonos szerepében, valamint Nicholas Brown a gengszter fia szerepében kellően gonosz és kegyetlen.

A film egyik legnagyobb hibája a táncjelenetek szinte totális mellőzése. Ahhoz képest, hogy amikor a Kitesról szóló legelső hírek felröppentek, még azt is rebesgették, hogy egy musical lesz, melyben Hrithik majd megvillogtathatja tánctudását, a filmnek ez az eleme teljesen elsorvadt. Az, hogy egy salsa-tanárt alakít a filmben, csupán néhány kocka erejéig látható (ehhez salsázni sem kellett megtanulnia), és akár ki is maradhatott volna a történetből. A filmben mindössze egyetlen táncjelenet van, ami egy Hrithik Roshan-film esetében már önmagában is vétek (legalábbis minden Bollywood-rajongó számára). Ráadásul a koreográfia nem neki való, ebben (a salsára egyébként nem is hasonlító) modern táncban maximum teste gumihajlékonyságát, nem pedig tánctudását tudja megmutatni. A táncverseny jelenetén megintcsak nagyon érződik a kapkodás: túl gyorsak a mozgások, rövidek a snittek. Hrithik köztudottan maximalista, és a legtöbb bollywoodi sztárral ellentétben ő mindig megtanulja a táncokat az elejétől a végéig, és addig dolgozik a mozgássorokon, amíg azokat tökélyre nem fejleszti. Ez a kidolgozottság az, ami nemcsak táncait, de még a Krrish akciójeleneteit is vizuális élménnyé teszi. Ebben a komoly kihívások nélküli koreográfiában és a túl gyors táncban azonban nem tud érvényesülni mozgása szépsége, maximum egy terpeszugrás vagy egy spárga villant fel valami keveset Bollywood legjobb táncosának képességeiből.

Kites – Fire 

Bollywood-rajongók számára azonban nem csak emiatt hiányoznak a táncjelenetek. Egyrészt a történet alapján ez erősen klasszikus hindi filmes sztori és igenis igényelné azt, hogy a táncok még jobban kiemeljék az érzelmi folyamatokat. Másrészt Rajesh Roshan szokásához híven nagyon jó, dallamos zenét írt a filmhez, és a számok némelyike sokkal jobban érvényesülne egy klasszikus táncjelenettel, mint egy szerelmet illusztráló montázs-szekvenciával. A film zenéje határozottan jobban sikerült, mint maga a film.

Kites Song promo – Zindagi Do Pal Ki

Az egész filmen érezhető a túlzott erőlködés, hogy a nyugati és az indiai nézők igényeinek is eleget tegyenek. Az akciójelenetek és a szerelmi románc váltogatása egyik szálnak sem tesz jót, egyik sem működik igazán. A szerelmi szálnak valahogy nincsen igazán íve és a befejezés is elég suta, az akciójelenetek némelyike pedig kifejezetten ügyetlen. Az ember csak azt érzékeli, hogy a látványosan felrobbanó rendőrautók (a Red Chillies VFX munkája) robbanásának okát nem látja a filmen, a kaszkadőrmutatványok profik, csak éppen rosszul illeszkednek a jelenetekbe.

A film visszaemlékezésre épülő narratívája túlságosan feldarabolja a történetet. Bár mind a kerettörténet, mind a felidézett, múltbeli történet felütése nagyon hatásos és magával ragadja a nézőt, utána mindkét szál ellaposodik. A flashbackek nem igazán tudják növelni a feszültséget, miközben némileg zavarossá teszik a történetet. A néző helyenként már nem tudja elhelyezni a látott moziakdarabkákat, és a végére a jelen és a múlt történései valahogy összefolynak.

A filmben számos nyugati minta felismerhető vagy történet- vagy motívumszinten: Zöld kártya, Bonnie és Clyde, Dirty Dancing, Leonardo di Caprio-féle Rómeó és Júlia – hogy csak ötletszerűen említsünk néhányat, miközben az aláfestő zenében erőteljesen eluralkodik egyfajta Gyűrűk ura-feeling. Ezek azonban csak rövid felvillanások maradnak, és a legtöbb esetben az idézetek nem tudják működésbe hozni az eredeti filmek hatásos ötleteit.

A film furcsasága az, hogy alaptörténetét nézve nagyon hasonlít Rakesh Roshan jól bevált maszálá-filmjeihez. Ezek alapja egy szerelmi románc, melybe keveredik egy akciófilmes szál, adnak hozzá némi melodrámát, némi humort, látványos táncjeleneteket, Rajesh Roshan fülbemászó dallamait és Hrithik mindezen műfajokban jeleskedő színészi játékát – és kész a bombabiztos siker. Itt azonban mintha szándékosan visszafognák és lerontanák a Kaho Naa… Pyaar Hai, a Koi Mil Gaya és a Krrish jól bevált mintáját a nyugati elvárásoknak való megfelelés görcsös igyekezetében. Bár Rakesh Roshan a bokros produceri teendőkre hivatkozva adta át a rendezést Anurag Basunak, de talán tudat alatt azzal is tisztában volt, hogy ő nem tudna a bollywoodi mintáktól igazán eltérően megrendezni egy saját sikerreceptjére túlságosan is hasonlító filmet.

A kétféle célközönségnek való megfelelés igénye tökreteszi a filmet, így sem a bollywoodi, sem a nyugati nézők igényeit nem képes kielégíteni. Bollywoodi filmnek nem elég érzelemteli és nem kap elég szerepet a zene, hollywoodi filmnek pedig nem elég pörgős és nem elég profi. Reméljük arra legalább jó lesz ez a kudarc, hogy Rakesh Roshan is ráébredjen arra, amit King Khan már régóta hangoztat: az indiai filmeknek nem az amerikai minták másolásával, hanem az indiai történetmesélés csiszolásával és jobb marketingjével kell betörniük a nyugati piacokra. Egy haszna mindenképpen lesz a dolognak: ezután egy ideig még nem kell tartanunk attól, hogy Hrithiket is bedarálja a hollywoodi gépezet, hanem megmarad Bollywood egyik legnagyobb sztárjának.