Be kell vallanom őszintén, sohasem voltam egy Aamir Khan-rajongó. Színészi tehetségét elismerem, eddig teljesítményét és az önmagáról kialakított „értelmiségi” imázst nagyon tisztelem, de a filmjei sosem tartoztak az igazán nagy kedvenceim közé. S bár a Ghajini plakátja engem inkább taszított, mint vonzott, azt gondoltam, az elmúlt év legnagyobb bollywoodi sikerét mégiscsak meg kell nézni.

Meg kell mondjam, mélységesen csalódtam. A film első húsz percében többször is erős késztetést éreztem arra, hogy azonnal kikapcsoljam és igyekezzek a lehető leggyorsabban elfelejteni az egészet, de tartottam magam az elvhez, hogy egy három órás filmet nem ítélhet meg az ember húsz perc alapján. Az öncélúnak tűnő brutalitás, a rövidtávú emlékezet szindrómában szenvedő beteg szinte idiótának való ábrázolása és az emlékezetkiesés gyorsított képekkel és torzított hanggal való érzékeltetése egyszerűen idegesített. Aztán a film huszonötödik perce körül (a bollywoodi filmek jól bejáratott dramaturgiája szerint) elkezdődik flash-backben az előzménytörténet, amelyben (az első táncjelenetet kivéve) Asin rögtön elbűvölt és viszontláthattam az általam is kedvelt Aamir Khant. Sajnos, mint később kiderült, ezt a történetszálat abszolút alárendelik a cselekmény fő vonalát alkotó bosszúállás-történetnek.

A film főhőse egy olyan férfi, aki egy speciális idegrendszeri betegségben, anterográd amnéziában szenved, vagyis csak rövid ideig, tizenöt percig képes emlékezni dolgokra. Életét egy bosszúhadjáratnak szenteli, egy általa nem ismert emberen akar bosszút állni, és hogy erre képes legyen, minden információt feljegyez, mindent lefényképez, valamint lakása és hétköznapi élete úgy van berendezve, hogy folytonosan minden a céljára emlékeztesse. A lakás például ilyen feliratokkal van teleaggatva, hogy „Meg kell találni Ghajinit”, „Meg kell ölni Ghajinit”, és a bosszúhoz fontos információk vannak a testére is tetoválva, hogy minden reggel, amikor a tükrére ragasztott felirat figyelmezteti, hogy vegye le a pólóját, eszébe jusson, mi is a feladata. Az alapötlet nem új, sokak számára ismerős lehet a Memento című amerikai filmből (bár a Ghajini állítólag a tamil verzió remake-je), és a film egyik dramaturgiai szervezőeleme az, hogy a főhőssel bármelyik pillanatban előfordulhat, hogy hirtelen elfelejti, éppen mit csinált, és ezért a legváratlanabb pontokon fordul meg többször is a cselekmény menete.

A film tulajdonképpen egy nyomozástörténet, mely azzal tartja ébren a néző figyelmét, hogy az elejétől kezdve kíváncsivá teszi a nézőt, ki az a Ghajini, mi köze a két történetnek egymáshoz és mi válthatta ki a férfi ilyen mértékű átalakulását. Mert mint az előtörténetből kiderül, Sanjay Singhania valaha egy gazdag, jól szituált üzletember volt, India egyik legnagyobb mobiltelefon-szolgáltatójának a tulajdonosa és igazgatója, aki beleszeretett egy teljesen hétköznapi, szegény, szappanreklámokban mellékszerepeket játszó modellbe. A férfi úgy ismerkedik meg Kalpanával, hogy a lányról egy véletlen folytán azt hiszik a kollégái, hogy az ő barátnője, aki a jobb szerepek, a hirtelen támadt barátok és egyéb előnyök kedvéért meghagyja őket ebben a hitben. Amikor azonban a sajtó megírja a szenzációs hírt, a férfi felháborodva elmegy hozzá, hogy kérdőre vonja. A cserfes lánytól azonban nem jut szóhoz, és mire megszólalhatna, addigra már végighallgatta „szerelmük egész kalandos történetét”, és fülig beleszeret a bájos hebrencsbe. A lány szerepért kuncsorgó kezdő színésznek hiszi a milliomost, aki később sem árulja el neki valódi kilétét, és a film egy pontján kénytelen Kalpana kollégáinak az újévi parti alkalmából eljátszani Sanjay Singhaniát – vagyis saját magát. A történet ezen része nagyon szórakoztató, az örökké vidám, mindenkin segítő, bájos, locsi-fecsi lány alakja, és mellette a szolid, visszahúzódó, a lányra mindig rácsodálkozó fiatalember figurája nagyon eltalált, és a szerelmi történetet visszafogott, finom humor színezi.

Sanjay Singhania másik alakja azonban közel sem ennyire szimpatikus, jelenkori figuráját nem egyszerűen emlékezet nélküli embernek, hanem érzéketlen gyilkológépnek ábrázolják az alkotók, olyan, mintha mindvégig egy pszichopata sorozatgyilkossal állnánk szemben. Minden cselekedete mechanikus, tekintete sokszor kifejezéstelen, és az emberi közeledésekre is érzéketlenül reagál. Így, bármennyire is próbálják az alkotók a korábbi történettel igazolni a főhős tetteit, a kedves fiatalember képe nem képes ellensúlyozni a brutális gyilkost.

A Ghajinit elvileg maszálá-jellegű filmnek szánhatták alkotói, hiszen a szerelmi románc, a humor, a melodráma és az akciójelenetek egyaránt megtalálhatóak benne, de míg a hetvenes évek filmjeiben ezek az összetevők nagyjából egyforma arányban voltak jelen, majd a kilencvenes években a szerelmi szál lett a domináns, addig itt az akciófilmes jelleg uralkodik el teljesen a filmen. Számomra a problémát nem is annyira az akciójelenetek aránya, mint inkább a jellege jelenti: A-kategóriás indiai filmben még nem láttam ilyen fokú brutalitást, ilyen nyersen ábrázolt, sokszor öncélúnak tűnő agressziót. Tisztában vagyok azzal, hogy az indiai közönség ingerküszöbe agresszió tekintetében egészen más, mint az európai nézőké, hiszen a hetvenes évek, sőt még kilencvenes évek filmjeiben is látni olyan jeleneteket, ahol a szereplők szó szerint péppé verik egymást, azonban azok a jelenetek annyira megkoreografáltak és sokszor stilizáltak, hogy a mai néző már nem veszi komolyan. A Ghajini azonban nyers brutalitásában ábrázolja az agressziót, és számomra még az indiai viszonyok ismeretében is hihetetlen, hogy ezt a filmet Indiában korhatár nélkül mutatták be.

A másik problémám a film üzenetével van: a film a mai világban teljesen elfogadhatónak és problémamentesnek ábrázolja az önbíráskodást, és ettől időnként úgy éreztem magam, mintha egy hetvenes évekbeli indiai filmbe csöppentem volna. Abban a korszakban valóban komoly problémák voltak Indiában a rendfenntartással, az állam nem bírt a városokban és vidéken uralkodó helyi kiskirályokkal, banditákkal – ebből született a korszak legjellemzőbb főhőse, a „dühös fiatalember” figurája, aki maga is mindig félig-meddig társadalmon kívüli figuraként szembeszegült a gonoszokkal, és megvédte a közösséget vagy bosszút állt a családján elkövetett gaztettekért (ezen hősök mintapéldája a Sholay két csavargója, de ilyen a Mera Gaon Mera Desh férfialakja vagy a Karan Arjun testvérpárja is, és Amitabh Bachchan legtöbb nagy szerepében ilyen figurákat formált meg). Az indiai állapotok azonban azóta jelentősen megváltoztak, és a kilencvenes évek végétől az állam képviselőit (rendőrséget, katonaságot) mindig feladatukat tökéletesen teljesítő, dicsőséges figuráknak illik beállítani (lásd például Border, Lakshya, Main Hoon Na). A Ghajini teljes mértékben felrúgja ezt a konvenciót, az indiai társadalmat a bűnöző bandáknak abszolút kiszolgáltatottként, a rendőrséget pedig teljesen inkompetensnek ábrázolja. Az egyetlen komoly rendőr, aki felismeri, hogy Sanjay Singhania veszedelmes sorozatgyilkos, nem képes legyőzni őt, és csak a szerencsének köszönheti, hogy megmenekül. Mielőtt azonban visszatérhetne, hogy elkapja őt, meglehetősen ad hoc módon elüti egy busz és meghal. A film cselekményének hihetőségét nem igazán segíti az az elem, hogy a rendőr kollégáinak napokig nem tűnik fel a távolléte, hogy senkinek nem jut eszébe vizsgálni a baleset körülményeit és hogy láthatóan senki nem tud arról, mi után nyomozott (miközben az egyik korábbi jelenetben a gyilkosság színhelyére 8-10 rendőrrel együtt szállt ki). A film egy későbbi részében a rendőrség elkapja a veszedelmes gyilkost, ám Singhania volt beosztottainak néhány szavába kerül felmentetni őt. A rendőrség inkompetenciájával az alkotók lehet, hogy az önbíráskodást akarták indokolttá tenni, ám a brutalitás láttán az európai néző nehezen nyeli le azt, hogy legalább 5-6 gyilkossággal a háta mögött a főhős teljesen ártatlanként (sőt, a film álláspontja szerint valóban bűntelenül) éli tovább napjait. A hetvenes és a kilencvenes évek indiai filmjeiben az ilyen tetteket drámai befejezéssel ellensúlyozták, az ilyen főhősök általában a film végén meghaltak, ám a Ghajini alkotóinak láthatóan ez a fajta végkicsengés nem okoz problémát.

A nézői beleélést és az üzenet elfogadását nem segíti a számtalan meglehetősen hihetetlen elem sem. Az indiai filmeknek sosem volt erőssége a „valószerű” cselekményépítés, ám egy ennyire a nyomozástörténetre felépített, látszólag logikus cselekményvezetésnél ez még zavaróbb. Az első rendőr történetből való kiiktatásán kívül irreális elem az, hogy Singhaniát volt beosztottai tartják el, rendszeresen meglátogatják, pénzt adnak neki, időnként kezeltetik, és közben egyiküknek sem tűnik fel, hogy a férfi teljesen kifordult önmagából (pedig ez külső megjelenéséről is üvölt), és hogy lakás belső része hatalmas betűkkel felírt, gyilkosságra szólító jelszavakkal van kidekorálva. Jó néhány ilyen dramaturgiai baki után a nagy rejtély megoldása, a bosszúhadjárat okának feltárása teszi fel az egészre a koronát, amely nemcsak teljesen légből kapott, hanem annyira amerikaias ízű, hogy még ebben a nyugatias mintákat erősen másoló filmben is nagyon zavaróan hat. Ezek után a film lezárásán már nem is csodálkozunk: miután a hőst felnyársalták egy ácskapocs vastagságú vasrúddal, még tíz percen át addig püföli a gonoszt (jó hosszú hatásszüneteket tartva), amíg az meghal, majd a zárójelenetben kis idővel később fizikailag teljesen felépülve látjuk, még mindig emlékezetzavarral, ám a normál életbe visszatérve, boldogan. Logikai bukfenceket a korábbi évek akciófilmjeiben is szép számmal találhattunk (ez jellemző volt például a Dhoom:2 vagy a Don felépítésére, a Cash esetében pedig teljesen érthetetlenné tette a cselekményt), ám azoknál az akciójelenetek minél ötletesebb megkoreografálása és a speciális effektek miatt a látványra figyelt a néző, és még az ezt a műfajt nem kedvelő nézők is élvezhették a filmet. A Ghajini esetében azonban ezekből szinte semmi nem marad, csak a puszta brutalitás.

A filmet egyedül Asin kitűnő alakítása miatt érdemes megnézni, méltán kapta meg érte a legjobb pályakezdő színésznőnek járó Filmfare-díjat. Annak ellenére, hogy egy meglehetősen szélsőséges karaktert alakít, mindvégig bájos, természetes, megvan benne azoknak a színésznőknek az adottsága, akik nem pillanatnyi szépségükkel vagy szexepiljükkel, hanem egyéniségükkel hódítanak és ezért soha nem fognak kimenni a divatból (számomra ilyen Aishwariya Rai vagy Kajol). Aamir Khan alakítása ezúttal nem nyűgözött le, bár látom a filmen, hogy ugyanúgy teljes erőbedobással és koncentrálással készült a szerepre, mint mindig, számomra az itt megformált figura nagyon idegen az ő színészi alkatától. Engem már Shahrukh Khan sem tudott lenyűgözni testépítő mutatványával az Om Shanti Omban, és Aamir Khan, bár itt is megmutatja maximalizmusát, és magasan lekörözi  izomépítésben riválisát, ugyanúgy nem tetszik a body buildinges macsó szerepében. Abban a táncjelenetben pedig, amikor különböző huszonéves figurák bőrébe bújtatják, kifejezetten visszatetszést kelt. Jól látható, hogy így negyvennégy évesen a három Khan mindegyike válságban van a szerepkörét illetően, és furcsa módon mindhárman az akciófilmben látják a kiutat. A Don után Shahrukh két akciófilmre készül a közeljövőben, és még nem tudjuk, mit fog produkálni Salman a Wanted főszerepében. Az indiai közönség azonban nem ebben a szerepkörben szerette meg a három sztárt, és erre náluk sokkal alkalmasabb figurák is vannak Bollywoodban, így kérdés, mennyire lesz hosszú életű ez a tendencia.

A film számomra azért is különösen elkeserítő, mert Indiában minden sikerfilm tucatnyi hasonló filmet szül, Akshay Kumar sikerei nyomán például sorban készülnek az „idióta vígjátékok”, és nagyon nem örülnék neki, ha a jövőben ez a tendencia válna uralkodóvá a bollywoodi filmben.

Trailer:

Song Promo: Guzarish

Song Promo: Aye Bachchu