A nemzeti filmgyártások legjobb hagyománya, hogy bizonyos időközönként a saját történelmüket feldolgozó látványos presztízsprodukciókkal állnak elő. Ez a hagyomány napjainkban Ázsiában a legerősebb, a feléledő kínai filmgyártás már-már havi rendszerességgel szállítja komoly technikai háttérrel elkészített kosztümös filmjeit. Az erősödő mezőny és a dicső múlt árnyéka Bollywoodot is arra késztette, hogy legyártsa a saját verzióit a témára. Az ilyen presztízsprojektek esetében fontos tényező, hogy a kész művet külföldön is lehessen értékesíteni. A nem indiai nézők ingerküszöbét nem kezdhetik ki, mert különben a film nem éri el a célját. Ez a cél pedig nem más, mint az indiai kultúra terjesztése. Érdemes elgondolkodni azon, hogyha a hollywoodi és bollywoodi filmgyártás olyan hasonlóak, akkor miért van az, hogy olyan nagy mértékben különböznek a két gyártási központ történelmi filmjei. Bollywood kivétel nélkül a Hindusztáni-félsziget történelmének sorsfordító pillanatairól mesél, míg a hollywoodi stúdiók gyakran fordulnak az Eurázsiai kontinens felé.

Írta: Haracsi László

Az alábbi szöveg az ELTE BTK Filmelmélet és filmtörténet szakán 2008 őszén tartott „Bollywood: Kulturális identitás, globalizáció és műfaji kérdések” című kurzusra írt házidolgozatként készült. A dolgozatban azt a kérdést kellett vizsgálni, mennyiben és hogyan jelennek meg a nyugati műfaji minták, jelen esetben a történelmi film sémái, a kortárs bollywoodi filmben.

Az utóbbi jelenségre számomra Godard adta a legkielégítőbb magyarázatot a The New York Timesnak adott interjújában. Szerinte mivel nincsen az amerikaiaknak igazi történelme, vigasztalásként legyártanak maguknak egyet. Voltaképpen Hollywood önmaga megindoklására „elhódítja” az európai történelmet. Bollywoodot is gyakran éri a kizsákmányolás vádja, de soha nem ebben az értelemben. Indiában a nemzeti identitás visszaállításában a kezdetek óta nagyon fontos szerepet játszik a filmgyártás. India a brit gyarmatosítás előtt (földrajzi elhelyezkedése okán) ritkán volt kitéve idegen hódításnak. A megszállás évei alatt ez a történelmi haza olyan komoly erkölcsöt képviselő eszmévé vált, ami a térségben élő népeket vallástól és bőrszíntől függetlenül összekötötte. A bollywoodi történelmi film célja a külföldi presztízsépítésen kívül az, hogy az ezen eszme mögötti tartalmat megerősítse és azt a félsziget népei között terjessze. Ezeknek a céloknak az eléréséhez a történelmi film műfaja adja a legkomolyabb lehetőségeket. Alkalmas terep arra, hogy a filmesek bebizonyítsák, hogy a Hindusztáni-félsziget még úgy is egységet alkot, hogy ezt a múltban sose volt igazán szükséges kimondani. A gondolatmenet logikus folytatása, hogy a történelmen belül is olyan témákat keresnek, amelyek az „indiaiság” értelmét leginkább megragadják. Ez a gyakorlatban azt jelenti, hogy olyan lázadó figurák kerülnek a középpontba, akik bizonyos értelemben a saját koruk előtt járnak. Mivel a történetek ilyen különleges, tömegeket megihlető és az egységes Indiát hirdető individuumokról szólnak, az ilyen filmekben a család szerepe is kevésbé fontos (ez alól az általam látott filmek közül a Mughal-E-Azam című film a kivétel).

Ashutosh Gowariker 2008-as Jodhaa Akbar című alkotásában sem központi kérdés a családalapítás. A muzulmán származású mogul császár, Jalaluddin Mohammad Akbar és a hindu származású jaipuri hercegnő, Jodhaa házasságának logikus következménye lenne a gyermeknemzés, de ez a filmben a nagybetűs Hindusztán egyesítésének elsőbbrendűsége miatt elmarad. Helyette részletesen bemutatott udvari intrikákkal, merényletekkel és sivatagi csatákkal szolgál a 213 perces filmeposz. Csupa olyan dolog ez, ami akadályokat gördít Akbar és életének célja közé. Ez az életcél, a félsziget egyesítésének vágya már a meglehetősen hosszúra nyúló expozícióban egyértelművé válik. Csata csatát követ, szövetségek köttetnek és az uralkodó egyre közelebb kerül az álmaihoz.

Érdekes, hogy ez a nyugati értékrend szerint politikailag meglehetősen korrekt film Indiában mekkora feszültséget okozott. Jaipurban kifogásolták a mű történelmi hitelességét, és elégedetlenségüknek a film vetítésének ellehetetlenítésével adtak hangot. Az okot az szolgáltatta, hogy a filmben Jodhaa a császár feleségeként jelenik meg, holott a tiltakozók szerint csak a császár fiának a felesége volt. A dolog pikantériája az, hogy az alkotók számos történészt alkalmaztak és (néhány mitizáló jelenetet leszámítva) messzemenően törekedtek a hitelesség látszatának megteremtésére. Úgy tűnik, hogy ez a közönség számára nem volt elég.

 

A filmgyártáson belül az Asokát egyfajta technikai áttörésnek tekintik, és nehéz lenne ezzel az állítással vitatkozni. Ahhoz képest, hogy a kilencvenes években még a nyolcvanas évek elejének megoldásai domináltak, a film csatajelenete igazán látványosnak mondható. Bár az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy egy idő után a videoklippes megoldások egy kicsit megterhelik a nézőt. A végeredmény azért még így is meggyőzőbb, mint a Jodhaa Akbar vizuálisan inkoherens csatajelenete vagy az elefántos akciójelenetek királyának (nemcsak képletesen: ő a thai főherceg) kikiáltott Chatrichalerm Yukol olyan ódivatú filmjei, mint a Suriyothai és a Naresuan király.

Természetesen a bollywoodi filmgyártás virágkorában is készültek kosztümös filmek, de azok sorából kimunkáltsága és rendkívüli sikere okán (15 évig volt csúcstartó a bevételi listákon!) magasan kiemelkedik Karimuddin Asif 1960-as Mughal-E-Azam című alkotása. Az Asokához hasonlóan ez a film is inkább úgy tekint a történelemre, mint mesék forrására. A helyszín és a történelmi szituáció igazából csak körítésként szolgálnak egy nagyszabású szerelmi/családi melodrámához. A film akár a Jodhaa Akbar folytatása is lehetne (48 évvel korábbról), mert ugyanazon karakterek életének későbbi történéseivel foglalkozik. Az uralkodó és Jodhaa királynő fiának, Salimnak a szerelmi életét eleveníti meg a film meglehetősen fordulatosan. Salim herceg és kedvese, Anarkali, az udvari táncosnő nem lehetnek egymáséi a lány alacsony származása miatt. Kapcsolatukat apja, Jalaluddin Mohammad Akbar nem nézi jó szemmel, és számos akadályt gördít a boldogságuk elé. Egy nyugati játékfilmben a karaktere intrikusnak minősülne, de ebben a filmben vívódó jellemként ábrázolják, aki uralkodása során és családfőként is igazságosságra törekszik. Igazságszeretete jelképe is megjelenik a filmben, ami nem más, mint egy általa is nagy becsben tartott óriási mérleg (ez a Jodhaa Akbarban is látható). A filmvégi, sikerrel járó intrikáival kapcsolatban is meg van győződve arról, hogy azok jó ügyet szolgálnak. Azáltal, hogy Salimot és Anarkalit elválasztja egymástól, meg akarja alkotni a reménytelen szerelem indiai jelképét alattvalói számára. Ez megütközést okozhat egy pillanatra, de a mű archaikus értékrendjében igenis indokolt. A legelején és a végén megjelenő, valamint a filmet keretező Hindusztán-szimbólum is átértékelődik ezáltal. Azt hirdeti, hogy ez itt már a reménytelen szerelmesek hazája.

 

Az általam látott filmek sorából a Mughal-E-Azam több szempontból is kilóg. Igaz, hogy a reménytelen szerelem hozzátartozik az indiai identitástudathoz, de az nem biztos, hogy az átlagos indiai az átérzésen túl meg is érti ezt. Kétlem, hogy azzal a jóleső érzéssel mennének haza a moziból, hogy milyen jó dolog boldogtalan indiainak lenni. A nemzeti érzések felébresztésére sokkal alkalmasabb egy olyan történet, ami a család helyett inkább egy egyénre koncentrál. Ebben a filmben az Asokával vagy a Felkeléssel ellentétben nincsen ilyen hangsúlyos egyén. Persze ez nem azt jelenti, hogy nem alkalmas a nemzeti identitás erősítésére, éppen csak nem annyira intenzíven, mint az említett alkotások. Emellett nem elhanyagolandó tény, hogy az idők során a legnagyobb bollywoodi klasszikusok közé küzdötte fel magát. A feltűnően jól megírt párbeszédeket és a vizuálisan legjobban kivitelezett jeleneteket mindmáig idézik a nézők. A film utóéletével kapcsolatban feltétlenül szólni kell a 2004-es részletes felújításról, melynek során az IAAA (Indian Academy of Arts and Animation) szakértői két éves munka eredményeként kiszínezték a filmet. Külön szoftvert is írtak ahhoz, hogy a végeredmény a lehető legmeggyőzőbb legyen. Az új változat diválíra időzített bemutatója filmtörténeti jelentőségű esemény volt, mert ez az első alkotás, aminek kiszínezett változatát is műsorukra tűzték a mozik. (A hollywoodi stúdiók felújított filmjeiket csak DVD-n terjesztik.) A felújítás olyan jól sikerült, hogy akár azt is kijelenthetjük, egy új film született. Kétségtelenül mai szemmel nézve még így is egy kicsit elavultnak tűnik, de ebben a műfajban kevés olyan klasszikus van, ami mellett annyi érv szólna, mint a Mughal-E-Azam mellett.

Rendkívül szerencsés dolog, hogy  a film zeneszerzőjének A. R. Rahmant (Lagaan, Jodhaa Akbar) sikerült megnyerniük az alkotóknak. A történelmi filmekhez kitűnően illeszkedő klasszikus bollywoodi filmzene és a szakrális zene (Rahman családja áttért az iszlámra) talán legnagyobb szakértőjének számít. Noha az ő stílusa is bombasztikus, a zenéje bőven az emészthető tartományba esik még a nyugati ízlésű hallgató számára is. Hírneve mára már India határain is átível. Előszeretettel ír más országok filmjeihez zenét. Egyik első külföldi munkája a kínai Ég és föld harcosai című történelmi kalandfilm volt. Mivel nemcsak az indiai zenében járatos, nem jelenthetett nagy nehézséget számára a türk hatásokat hordozó témák megalkotása (a film Kína nyugati határain játszódik). Érdekes, hogy még ezen az alkotásán is érződik a bollywoodi hatás. Az elmúlt években a mester legnagyobb sikerének a nyugati piac meghódítása számít. Ez nem meglepő annak a ténynek az ismeretében, hogy munkásságának kezdete előtt Rahman Londonban klasszikus nyugati zenéből is diplomázott. Az itt szerzett ismereteket kamatoztatta az Elizabeth második részéhez (ismét egy történelmi film) vagy a Slumdog Millionaire (Gettómilliomos) című Danny Boyle-filmhez írt filmzene megalkotásakor. Az ez utóbbiért szerzett Golden Globe- és Oscar-díj további nyugati rajongókat biztosíthat neki. Elvitathatatlan érdeme, hogy olyanokat is megnyert Bollywoodnak, akik addig idegenkedtek a stílustól. Sikerének igazi titka az, hogy tisztában van az indiai és a nem indiai néző igényeivel, és képes azokat közös nevezőre hozni.

A globalizálódó Bollywoodban idővel egyre nagyobb igény lesz azokra a filmekre, amelyek visszavezetik a nézőt India mítoszaiba. Egyre inkább azt érzem, hogy ez a műfaj alkalmas arra, hogy rajta keresztül tiltakozni lehessen a filmgyártásba betörő elnyugatiasodott értékrend ellen. Idővel Bollywoodban is egyre nagyobb szükség lesz olyan filmekre, amelyek pár órára képesek megállítani és visszatekerni a felgyorsult időt.