A Rab Ne Bana Di Jodit már nagyon vártam. Kíváncsi voltam, milyen lesz a harmadik filmje annak a rendezőnek, aki 24 évesen megrendezte minden idők legtovább játszott bollywoodi filmjét, a Dilwale Dulhania Le Jayenget (ami mellesleg szupersztárt csinált Shahrukh Khan-ból), ezután készített még egy abszolút klasszikus szerelmi történetet, majd producerként az utóbbi években teljesen új utat nyitott a bollywoodi filmgyártásban. (Aditya Chopra producerként olyan filmeket jegyez, mint a Fanaa, Dhoom és Dhoom:2, Chak De! India, Laaga Chunari Mein Daag vagy az Aaja Nachle – hogy csak a legmerészebbeket említsük). Meg kell mondjam, a benyomásaim nagyon vegyesek, az ifjabb Chopra ezúttal oly módon keverte a klasszikus indiai tradíciót az újító szándékkal, hogy az eredmény elég felemás lett.

Ami újító a történetben, az a figurák megalkotása – a hagyományos történetet Aditya Chopra merészen újszerű figurákra alkalmazta, ettől lett az eredmény némileg ambivalens. Suri ugyanis minden, csak nem ideális bollywoodi férfihős: negyvenes, rosszul öltözött, szemüveges, bajuszos átlagember, aki esetlenül mozog, félénk, alig beszél, és a helyi Elektromos Művek ügyintézőjeként tengeti mindennapjait. Ehhez kap egy lányt, aki szintén nem a hagyományos indiai feleség mintaképe: bár Taani hálából megpróbál klasszikus indiai feleségként viselkedni, de akkor van elemében, amikor a táncórán testhez simuló aerobic dresszben modern táncot rophat, vagy amikor motorversenyen legyőzheti a rivális táncospárt.

Nem csoda hát, hogy előbb-utóbb elkezd vonzódni a táncpartneréhez, Rajhoz, aki ugyan egy röhejes hólyag, és ügyetlenségét, zavarát nagy dumákkal és nagyképűséggel próbálja palástolni, de szerethető, vidám, mindig kedves és bókokkal halmozza el „a világ leggyönyörűbb lányát”. A klasszikus bollywoodi sémák szerint egyértelműen Rajnak kellene győzedelmeskednie, azonban a történet merész újítása az, hogy az unalmas átlagembert teszi meg hőssé a hódító fiatalemberrel (vagy inkább annak paródiájával?) szemben.

Az alkotók saját bevallásuk szerint is arra törekedtek, hogy a 90-es évek bollywoodi filmjeinek idealizált hőse helyébe az átlagembert helyezzék, és ez a filmben számtalan önreflexív elemben érhető tetten. Raj neve és bemutatkozása: „Raj. Ugye már hallottad ezt a nevet?” nyilvánvaló utalás a Shahrukh által a 90-es években és a 2000-es évek elején sorozatban játszott hősszerelmes figurákra: elsősorban Raj Malhotrára a Dilwale Dulhania Le Jayengeben és a Mohabbateinben, de a szállóigévé vált mondat (ami az Om Shanti Om Filmfare-gáláján is elhangzik) a Dil To Pagal Hai hasonlóan nagyképű Rahulját idézi. Raj teljes neve (Raj Kapoor) a bollywoodi hősszerelmesek még korábbi generációjára utal, a „kabhi alvida naa kehna” (Soha ne mondd, hogy Isten veled) mondat elhangzása pedig e típus egy későbbi, modernizált változatára. Ezen kívül film egyik dalának refrénje és szinte szállóigévé váló dialógusrészlete, „Hum Hain Raahi Pyaar Ke, Phir Milenge Chalte Chalte” (a szerelem utazói vagyunk, majd viszontlátjuk egymást valahol útközben) valójában a 90-es évek 3 nagy hősszerelmes sztárjának, a 3 Khannak egy-egy filmcíméből lett összedolgozva (Hum Hain Rahi Pyar Ke – Aamir Khan 1993, Phir Milenge – Salman Khan 2004, Chalte Chalte – Shahrukh Khan 2003).

Ha netán mindezen utalásokból még nem lenne nyilvánvaló, Raj maga hívja fel a figyelmet az egyik jelenetben arra, hogy őt a Dilwale Dulhania Le Jayenge hősével kellene azonosítanunk. Az egyik táncóra után részegen beszélget saját alteregójával (Suri ruhái, bajusza és szemüvege egy próbababán várják a visszavedlés pillanatát), és eldicsekszik neki, hogy Taanival már barátok, hogy ezután majd biztos belészeret („hiszen a hindi filmekben sem maradhat egy férfi és egy nő barát”), és ha ez bekövetkezik, a férjnek majd bizony félre kell állnia és hagynia kell, hogy ő megszöktesse a feleségét. Mert a hagyományok szerint „aki bátor, az viszi el a menyasszonyt” (= dilwale… dulhania le jayenge). A történet csavarja éppen az, hogy nem ez következik be, hanem a 90-es évek romantikus hőse alulmarad a ma átlagemberével szemben.
A filmben persze ezt a fordulatot indokolni kell, és ehhez az alkotók mégiscsak a bollywoodi filmek klasszikus szerelemmítoszát hívják segítségül: Raj azért volt képes meghódítani Taanit, mert benne Suri feltétel nélküli, abszolút szerelme öltött testet, a férj az ő alakjában tudta feleségének mindazt megvallani, amit saját félénk személyiségével nem mert. És ha jobban megnézzük a film kulcspillanatait, ezek abszolút felhasználják a bollywoodi romantikus szerelmi komédiák jól bevált kliséit: Taanit először idegesíti Raj, de ahogy megismeri, egyre jobban megszereti; Raj és Taani a szakadó esőben motoroznak, amikor Taani először figyel fel arra, hogy Raj megérti őt; egy daljelenetben záporozó rózsaszirmok alatt suhannak el; a közös próbatétel, az első táncverseny után véletlenül megölelik egymást; Raj pedig egy gigantikus gesztussal, az egész várost sötétbe borítva vallja meg szerelmét Taaninak. Az, amit szerelmi vallomása után mond neki, szintén a bollywoodi filmek szerelem-koncepcióját követi: az igazi szerelemhez nem szükséges az, hogy viszonozzák, ő csak azért szereti Taanit, mert az neki jó, de semmit nem vár ezért cserébe. A feltétel nélküli, önzetlen szerelem képe a bollywoodi filmek egyik kulcsmítosza (ahogy a Pardes elején elhangzik: Nyugaton a szeretet azt jelenti, adni és kapni, Indiában azt, hogy adni és adni), és Suri azért is nyerheti meg Taanit, mert még Rajnál is nagyobb áldozatra hajlandó: amikor rájön, hogy felesége átlagember-énjét nem szereti, rá akarja íratni az egész vagyonát és el akar tűnni az életéből, hogy szabadon kereshessen magához való fiatal partnert. Így végül a film a klasszikus romantikus komédiákat oly módon újítja meg, hogy lényegüket mégiscsak megőrzi, a szerelemkoncepció marad, csak az idealizált hősöket kell modernizálni a mai világ képére.

És a klasszikus romantikus hősök „felülírásának” megjelenítésére ki más lehetne alkalmasabb, mint maga Shahrukh Khan, hiszen ő volt ennek a hőstípusnak az emblematikus megtestesítője. A Rab Ne Bana Di Jodival (mint már az Om Shanti Ommal is) saját sztárstátusza egyfajta kritikáját adja, hiszen ezen romantikus hősszerelmes szerepkör miatt lett az indiaiak, a külföldön élő indiaiak és a nyugati nézők első számú kedvence. A film készítői mintha üzenni akarnának a nézőnek: a 90-es évek romantikus hőse felett eljárt az idő, ma már meg kell barátkoznunk a középkorú, átlagos kinézetű, hétköznapi szerelmes figurájával, hiszen Shahrukh felett is eljárt az idő, hagynunk kell mai alakját győzedelmeskedni régi, megszokott ikonja felett. Nem véletlen, hogy a film Raj alakjában a 90-es évek hősének egyfajta paródiáját adja. Raj röhejesen öltözik, rosszul táncol és egy lúzer, aki eljátssza Taaninak a hódító szépfiút, azonban a lírai vagy melodramatikus pillanatokban kiesik szerepéből, és látszik, hogy őszintén szereti a lányt.

Shahrukh ezt a szerepet olyan parodisztikusan adja elő, hogy az már-már ripacskodásba fullad, ilyen komikus karaktereket csak a 90-es évek némely gyengébb filmjében alakított (pl. a Duplicate-ben), és ez az a fajta színészi játék, amelynek határvonalán oly szerencsésen egyensúlyozott a Dilwale Dulhania Le Jayenge főszerepében. Itt az alakítása európai szemnek enyhén szólva túlzó. Pedig Bollywood legnagyobb sztárja mindent megtesz azért, hogy kihangsúlyozza a két férfi közötti különbségeket, és Suri iránt ébresszen szimpátiát. King Khan ebben a filmjében rendezőbarátjától ismét egy olyan szerepet kapott, amelyben megcsillogtathatja színészi képességeit. Pályája során sokszor játszott már megkettőzött figurákat vagy kettős szerepeket (Duplicate, Don, Om Shanti Om, Kuch Kuch Hota Hai, Kabhi Kushi Kabhi Gham…, Main Hoon Na), azonban a két figura talán még sosem esett ilyen távol egymástól. Surinak más beszédmódja, a járása, a mimikája, a tánca, mint Rajnak, sőt Shahrukh még a védjegyét jelentő mosolyát is eltünteti, hogy Suri figurája hitelesebb legyen (a film talán legjobb pillanatai azok, amikor Suri a szemünk előtt vedlik át Rajjá: megérkezik Raj ruhájában Suri mozgásával, aztán Taani láttán felveszi az idióta mosolyt és a macsó járást és elkezd nagyképűen szövegelni).

A film valahogy mégsem működik tökéletesen, Suri figuráját nem sikerül annyira megszerettetni, hogy a néző elhiggye a mindent megoldó happy endet. Bollywoodi filmek esetében ugyan elég értelmetlen dolog „hitelességről” vagy „valószerűségről” beszélni, mégis azt kell mondani, hogy a film befejezése valahogy hiteltelen. Az „annyira megdöbbentem attól, hogy te ennyire szeretsz engem, hogy ettől beléd szerettem”-típusú történetek jól működtek a 90-es évek hindi filmjeinek álomvilágában, azonban egy ilyen történetben, mely azokkal szemben a mai hétköznapokat akarja a szemünk elé tárni, ez a fordulat elég nehezen fogadható el a történet lezárásaként. Főleg, ha ezt még egy isteni csodával is meg kell támogatni ahhoz, hogy dramaturgiailag működjön a dolog. (Lehet, hogy a forgatókönyvírók is érezték, hogy Taani hirtelen pálfordulása nincs kellően indokolva?) És az isteni csoda motívuma, bármennyire is konzekvensen van felépítve ez az elem a film során (innen a cím is: Rab Ne Bana Di Jodi, azaz Isten által teremtett pár), még bizarrabbá teszi e művet, még inkább ellentétben áll a történet által sugallt, mai modern képpel.  

Pedig a film modernizálása a képi világra és a táncjelentekre is kiterjed. A képi világ puritán, nyoma sincs a 90-es években ábrázolt dúsgazdag indiai családok pazar palotáinak, a díszes öltözékeknek, sehol egy túristacsalogató, látványos helyszín (a történet színhelye Amritsar, de még az aranytemplom is csak néhány villanás erejéig bukkan fel a filmben), a táncjelenetek pedig egy kivétellel egyszerű helyszíneken, látványos tánckar nélkül felvett duettek vagy szólók. Az az egy kivétel viszont olyan, hogy már azért az egy táncjelenetért érdemes megnézni a filmet. És nem azért, mert Bollywood öt dívája (Kajol, Bipasha Basu, Lara Dutta, Preity Zinta és Rani Mukherjee) látható benne vendégszereplőként. A Phir Milenge Chalte Chalte című dalba az alkotók belezsúfolták mindazt a vizuális ötletet és kreativitást, ami a film többi részéből kimaradt. A szekvencia tisztelgés a Bollywoodi romantikus komédiák pazar táncjelenetei előtt, 5 különböző sztárt (Raj Kapoort, Shammi Kapoort, Rishi Kapoort, Dev Anandt és Rajesh Khannát), öt különböző korszakot és ezzel együtt öt különböző stílust idéz fel azok díszleteivel, ruháival és táncstílusával együtt, miközben játékosan humoros és rendkívül látványos. A dalszöveg már önmagában is bravúros, mivel minden sor vagy fél sor más-más film jól ismert dalszövegeinek egy részlete, így a bennfentesek számára a táncjelenet számtalan művet idéz meg. A legszebb talán a legelső, a Raj Kapoor előtt tisztelgő rész, mely úgy teremti újra az ötvenes évek fekete-fehér filmjeinek vizuális világát, hogy a díszlet és a szereplők ruháinak minden részlete fekete-fehér, csak a színészek arca és keze színes a képen, és az egészet egy finom világoskék háttérszín lengi be. A látvány a filmtörténeti kormegidézés egyik gyönyörű példája.  
 
Song Promo: Phir Milenge Chalte Chalte

Ezen a táncjeleneten kívül azonban nem találjuk meg a filmben a bollywoodi filmek megszokott látványosságait, és ez is hozzájárul ahhoz, hogy a mű ambivalens reakciókat vált ki. A figurák megújítása egyrészt megkívánja, hogy puritánabb helyszíneken és látványos ruhák nélkül, hétköznapi közegben jelenjen meg a történet, a romantikus, lírai részeknél azonban nem válik a film javára, hogy a jelenet hangvétele nem társul az ilyen részeknél megszokott látványvilággal. Ugyanez elmondható a főszereplőnő, Anushka Sharma játékáról is. Színészi alakítása meglehetősen eszköztelen, természetes, ami a modern lány karakteréhez illik, nagyon jól táncol a modern táncjelenetekben, azonban a régi filmek világát idéző lírai és melodramatikus jelentekben elég színtelen a játéka. A tavaly felfedezett pályakezdő partnerrel, Deepika Padukone-val szemben hiányzik belőle az a természetes báj és kisugárzás, ami a legnagyobb indiai színésznők sajátja, és amitől a néző rögtön elhiszi, hogy ebbe a figurába bele lehet szeretni.

A film fiaskója tehát tulajdonképpen abból fakad, ami az erénye: fenntartja a 90-es évek romantikus komédiáinak világát, de egyúttal meg is próbálja felülírni azt. És az eredmény eléggé kétes. A közönséget azonban ez láthatólag egy cseppet sem zavarja, a film egyből meghódította mind az indiai, mind a nyugati közönséget (a fentiek alapján ez utóbbi a meglepőbb), és ha igazak a hírek, ez a produkció, a Singh is Kinnget is megelőzve, a 2008-as év második legnagyobb sikere lesz. És adjunk igazat a közönségnek: a Rab Ne Bana Di Jodi minden ambivalenciája ellenére is igazi szórakozást nyújt, csak a bollywoodi filmeknél eddig megszokottól némileg eltérő stílusban.

Szereplők: Shahrukh Khan
                 Anushka Sharma
                 Vinay Pathak
                 Shonali Nagrani
                 Richa Pallod
                 M K Raina
                 Manmeet Singh
Rendezte: Aditya Chopra

                 imdb 

Előzetes: