Miután megnézed Sanjay Leela Bhansali filmjét, jó eséllyel elfelejted, hogy nem csak dallamos hangsúllyal lehet kiejteni a szót, Saawariya. Kimondva ugyan megtévesztésig Savaria, de ez nem a latin, hanem a hindi verzió. Jelentése egyes fordítások szerint lehet örök lelki társ; vagy lehet megszólítás, becéző, kedves formában, ekkor jelentése Szerelmem. A vásznon pedig Dosztojevszkij Fehér éjszakák című elbeszélésének bollywoodi feldolgozása, szemet kápráztató kinematográfiai munka, gyönyörű tündérmese, melynek szürreális helyszíne egy nevenincs város, egy képzeletbeli Párizsba oltott ékszerdoboznyi India.

"A játék háromszereplős, de az utolsó fél perc kivételével csak ketten vannak jelen. Ez benne a szép. Háromszögtörténet, amit ketten játszanak. A lány a Másikra vár, de a fiúval találkozik. A fiú rajong és szenved. Ki vannak szolgáltatva egymásnak. Mire észrevennék, hogy találkoztak, kiderül, hogy a virtuális harmadik mégiscsak valóság. De mi a valóság, és mi az illúzió? Melyik érzelem? Melyik találkozás? Melyik happy end? És melyik álom csalókább? A fiúé, aki nem éri el a szeretett lányt, vagy a lányé, aki eléri az áhított másikat?"

Az orosz irodalom egyik legnevesebb képviselőjének, a lélektani regények mesterének időtlen művéből indiai musicalt készíteni?! Ki vetemedik erre? Légyen az bárki, az illető vagy őrült, vagy zseni.
Tisztán a képi világra fókuszálva kétség nem fér hozzá: zseni. Egy hatalmas műteremben felépített, csatornákkal átszőtt, álomszerű kék város adja a hátteret, melynek utolsó zugát is kitölti az igényes, már-már művészi giccs. A gótikus óratoronyban buddhista freskók a falon, a Sacré Coure helyén a Tádzs Mahalt idéző templom, a macskaköves utcákon a kovácsoltvas gázlámpák tövében színes száriba öltözött utcalányok várják a napi betevőt. Mindezt olyan zseniális módon tudta ötvözni a díszlettervező, hogy megdöbbentően természetesnek hat. Fel sem merül elnézve, hogy ez a két, térben oly távoli világ nem egy egységes egészet alkot a valóságban.

A rendező, Sanjay Leela Bhansali hihetetlen profizmussal nyúlt hozzá ehhez a klasszikushoz, de sajnos ez az igényesség kimerült a képi világ tökélyre fejlesztésében. Joggal várták a rajongók a mester új filmjét, mert ő vitte vászonra az ezredfordulón az indiai filmgyártás egyik legismertebb alkotását, a Devdast, vagy éppen a félig Budapesten, Hollókőn és a Balatonnál forgatott Hum Dil De Chuke Sanam című filmet. A Saawariya viszont jóindulatúan is kiforratlan, erőtlen. Ennek oka, hogy Bhansali háromszor adta be a derekát a forgatás alatt és ez bizony meglátszik a végeredményen.

Az alapmű történeténél fogva ugyan megfelelt volna az indiai nézőközönségnek, de kissé depresszív hangulata már kevésbé, így a helyi közízlésnek megfelelően alakította át. De egy orosz lélektani drámából ki lehet gyomlálni a depresszív hangulatot? Mi marad akkor belőle? Ekkor ürült ki a történet maga. (A sors fintora, hogy még így sem tetszett a célközönségnek.)

Bhansali második bűne, hogy meghajolt a pénz hatalma előtt. Tény, ehhez a látványhoz hatalmas költségvetésre, 10 millió dollárra volt szükség, amit meg is kapott egy hollywoodi (ismétlem, h-val) filmstúdiótól, ez volt az első alkalom, hogy egy amerikai stúdió finanszírozott és forgalmazott bollywoodi produkciót. Az amerikaiak viszont nem vacakolnak, bevételt akarnak, így két nyomós indoka is lett rendezőnknek, hogy meglépje a filmtörténelem egyik legádázabb párharcát hozó döntését. A 2007. november 9-re előrehozott bemutató a Díválira esett, mely időszak moziba járást tekintve ugyan a legnagyobb profitot termeli, ám ezt a dátumot már lefoglalta magának Bollywood mindenható ura, Shahrukh Khan és filmje, az Om Shanti Om. A jegyeladások miatt mégis kénytelen volt vállalni a megmérettetést, még ha ez azzal is járt, hogy kevesebb idő maradt a befejezni filmjét. Pedig ha még két hónapig csiszolgatja, akkor véleményem szerint akár maradandót is alkothatott volna.
Mégsem a pénz volt a legnyomósabb indok, amiért bevállalta a gyakorlatilag nyílt konfrontációt, hanem a főszereplő, Ranbir Kapoor.

Az ifjú Kapoor fiú nem akárki, kékvérű pedigrés család sarja. Tudni kell Bollywoodról, hogy családok és klánok uralják, ezek szövetsége és pártfogása emel valakit sztárrá, vagy tüntet el a süllyesztőben. Mert a bollywoodi filmipar nem csak termékeiről híres. Szövevényes, szinte már-már átláthatatlan kapcsolatok hálózata teszik rejtelmessé. Titkos szerelmek, ünnepelt párok, házasságok, családok összefonódása teszi naggyá. Egy belső kör, ahová bejutni igencsak nehéz, kikerülni belőle pedig a pillanat műve. A Kapoor, a Chopra vagy éppen a Roshan klánba születni elve meghatározza az ember jövőjét. Ez az az ipar, ahová születni kell, amit dinasztiák uralnak - vaskézzel. A modernkori maharadzsák világa ez, akik féltékenyen őrzik saját birodalmukat. Ezeknek a klánoknak a története még jórészt az indiai filmgyártás hőskorába vezethető vissza, a dinasztiák alapítói rendszerint producerek, stúdiótulajdonosok vagy éppen filmsztárok voltak.
Az első klán az indiai filmgyártás történetében a Kapooroké. A legnagyobb és egyben az igazi túlélő-família: a Kapoorok uralták a hindi filmgyártás minden korszakát, történetük egészen az 1920-as évekig, az első indiai némafilmek korszakáig nyúlik vissza. Ranbir Kapoor az indiai filmtörténet legendás színészóriásának, Raj Kapoornak az unokája, de ez mégsem azt jelenti, hogy automatikusan sztár lesz. Helyzeti előnyét kihasználva neki is bizonyítania kell rátermettségét az első filmjében. Ha abban megbukik, hiába a kapcsolatrendszer, a család, hiába a pedigré és a pénz, búcsút mondhat a színészmesterségnek. És itt jön az ördögi kör, amelyből ki kell törnie: mezei indiai néző nem ül be olyan filmre, amiben nem egy bejáratott szupersztár a főszereplő. Ranbir pedig nem az. Egy kezdő. Kezdő mellett pedig nincs az a neves színésznő, aki elvállalja a hősnő szerepét. Tehát Ranbir egy szintén kezdő hősnőt kap, Sonam Kapoort. (Aki hiába Kapoor, csak névrokon, nem a család tagja).

Sanjay Leela Bhansali tehát ott áll két noname főszereplőjével készült filmjével árván, a Kapoor família részéről ott a rá nehezedő nyomás, hogy az ifjúból sztárt faragjon elsőre, másrészt az amerikaiak minden elköltött cent után bevételt akarnak. A mezei indiai nézőnek meg esze ágában sincs beülni a moziba miattuk, nézők nélkül hogy lesz ebből siker, pénz, csillogás? Így hát amikor mindenki más tisztelettudóan félreállt volna Shahrukh Khan útjából, fogta Saawariya című filmjét, és ő is november kilencre hozta a bemutatót. Mindenki bolondnak tartotta, pedig nagyon is jól tudta, hogy mit csinál. Azonnal cikkezni kezdett a média filmjéről, rögtön reflektorfénybe kerültek mindannyian, kíváncsian szemlélte a nagyvilág, hogy ki az a vakmerő, aki ilyen arcátlanságra vetemedik. Csak idő kérdése volt, hogy két táborra szakadjon a nézősereg, nem kis szerepe volt azonban annak is, hogy Shahrukh Khan mára annyira rátelepedett és kisajátította a média minden szegletét, hogy az ellentábor már csak ezért is napról napra nőtt. Egészen a bemutatóig nem lehetett biztos benne senki, hogy melyik film kerekedik felül, és végül hiába szerepelt szerényen a Saawariya mind a mozipénztáraknál, mind a kritikusok előtt, mégis teljes a siker. A két kezdő ellenére elegen ültek be a vetítésekre, és Ranbir mára szupersztárrá avanzsált. Bhansali mégiscsak zseni? No persze az is sokat segített, hogy a film teljes költségvetésével egyenértékű médiatámogatást kaptak az amerikaiaktól...

Bhansali harmadik alkalommal a cenzorok előtt hajolt meg. A rossz nyelvek beszélik, hogy a rivális produkcióhoz köthető személyek szabadították rá a bigott hadat filmjére. Ennek valóságalapját erősíti, hogy miért is pont a bemutató előtt egy héttel jutott eszükbe belekötni egy bizonyos jelenetbe? No, de nem is akármelyikbe, ezt tegyük hozzá rögtön. A kérdéses jelenetben annyira boldog az ifjú Kapoor fiú, hogy az ablakban állva ledobja magáról egy szál törölközőjét nagy örömében, holdvilágot varázsolva a vászonra fél másodperc erejéig. A cenzorok közölték: maradjon a fél másodperc, de akkor a legmagasabb, csak felnőtteknek szóló besorolást kapja a film. Ekkor pedig a mozitermen kívül ragadt volna hatóságilag a célközönség jelentős része, Bhansali pedig nem engedhetett a bevételből. Az is igaz, hogy a Kámaszutra szülőföldjén ilyen erkölcstelen viselkedést nem engedhet meg magának tisztes férfiember abban az országban, ahol ma is jórészt a család választja ki a csemete jövendőbelijét, akiknek a választásba illő szó nélkül beletörődniük. A helyi Cosmopolitan magazinhoz képest a mi Nők Lapjánk a Szodomai Harsonával van egy szinten, a CKM-ben pedig motorok és mobiltelefonok mutatkoznak meg pőre valóságukban. Tehát a törülköző maradt a helyén. Még úgy is, hogy annak idején Ranbir apja, Rishi Kapoor szintén ledobta magáról első filmjében, az 1973-as Bobby-ban. A jelek szerint, amit lehetett 1973-ban, azt már nem lehet 2007-ben.

A kérdéses jelenet, diszkréten kikockázva, a Jab Se Tere Naina című dalbetét.

Végezetül egy apró érdekesség a Saawariya-val kapcsolatban: Bhansali a nagymamájának ajánlotta munkáját, aki egész életében Navin nevű fiának hazatértét várta hiába, ugyanúgy, ahogyan az idős házinéni is a filmben.
A fenti betétdal playback-énekesét, Shaant Filmfare szobrocskával, a helyi Oscarral jutalmazták, Ranbir Kapoor pedig 2007-ben az év felfedezettjeként kapott ugyanitt elismerést, ám erről az item-songról és a filmről méltatlanul a törülköző fog beugrani mindenkinek a továbbiakban.