Íme még egy igazi bollywoodi romantikus film azoknak, akik a címmel ellentétben igenis szeretik a szerelmes történeteket, kiemelten is azon hölgyek számára, akik egy magánéleti válság megélésekor nem a Bridget Jones naplóját nézik rongyosra fagyimajszolgatás közben, hanem a Dilwale Dulhania Le Jayengét.
A film első pár percében párhuzamosan látunk egy igazi nagyvilági nőcsábászt (Imran Khan), ahogy nagy beleéléssel fejtegeti a film címét, azaz, hogy mennyire nagyon utálja a szerelmes történeteket (miközben rövid filmrészleteket látunk Bollywood klasszikus romantikus filmjeiből, illusztrálandó hogy mik is képezik pontosan hősünk utálatának tárgyait) és egy a bollywoodi hercegkisasszonyok rózsaszín álmából mosolyogva ébredő naívát (Sonam Kapoor), aki viszont természetesen rajong a szerelmes történetekért és mindenért, ami csak azokhoz tartozik (az esőtől a virágokon át az utolsó pillanatban hátranéző hősnőkig), ráadásul még Simrannak is hívják. Nos, tapasztaltabb versenyzők ebből a jelentből már kitalálhatják a film teljes cselekményét és nem is fognak tévedni, de annak, aki hihetetlen csavarokra és tabudöntögetésre számít, amúgy sem érdemes tovább néznie, mivel az I Hate Luv Storys egy teljesen sablonos bollywoodi romantikus film. Annak viszont tökéletes.
A történet színtere maga a bollywoodi álomgyár, a két főszereplő ugyanannak a filmnek (természetesen egy igazi rózsaszín Dilwale-másoló szuperromantikus filmnek) a forgatásán kezd el dolgozni. Ahogy annak lennie kell, az első találkozásuk meglehetősen kínosra sikerül, és még ezután is egy jó ideig kölcsönösen őrületbe kergetik egymást, de aztán szépen lassan összebarátkoznak és nekiállnak tanulni egymástól. És persze, ahogy ennek még inkább lennie kell, egymásba szeretnek, aztán külső és belső akadályokba ütköznek, hogy a film végére (ami természetesen egybeesik a történetbeli film befejezésével) mégiscsak egymásra találjanak és a szerelmet tagadó Jay a jellemfejlődés csúcsaként mégiscsak belássa, hogy az ő klisés szerelmük igenis valós, hogy végül minden nehézség, előítélet és a modern kor ellenére mégiscsak boldogan éljenek, amíg meg nem halnak. Ők is. Megint.
Ilyen nagy országokban ilyen apróságok megesnek...
Az I Hate Luv Storys nézettség tekintetében igen jól teljesített: a 2010-es év legsikeresebb filmjei közé tartozik. (Bár fontos megemlíteni, hogy a bevételek eloszlása is tisztán mutatja, hogy a film népszerűsége szinte kizárólag csak a multiplex mozikra, azaz a nagyvárosi, nyugatiasabb gondolkodású és gazdagabb nézőkre korlátozódott, de erről majd később bővebben.) A filmet ugyan sokan a producerként feltüntetett Karan Johar nevével kötik össze (a film ugyanis a Dharma Productions égisze alatt készült), de valójában mind a forgatókönyv, mind a rendezés Punit Malhotra érdeme, aki korábban Johar mellett rendezőasszisztensként dolgozott, s ez az első saját nagyjátékfilmje. Ez tehát az a szerencsés felállás, amikor a jó ötlettel előrukkoló feltörekvő kisrendező kap egy esélyt a saját filmje elkészítésére, és ez sikerül is neki.
Bár a filmes közeg mint a történet színtere nagyon nagy kísértést hordoz, hogy még Bollywoodhoz mérten is túltengjenek a nyúlfarknyi szerepekben önmagukat játszó sztárok (gondoljunk csak az Om Shanti Om híres, harminc sztárt felvonultató táncjelenetére), de az I Hate Luv Storysban – egészen meglepő, de alapvetően szerencsés módon – erre egyáltalán nincs példa. A hangsúly itt nem a sztárrá váláson van, hanem azon, hogy milyen is a sztárság (és a filmes álomvilág) árnyékában élni egyszerű, hétköznapi (vagy közel-egyszerű és majdnem-hétköznapi) emberekként. A két főszereplő nem színész vagy sztárrendező a filmben, épp ezért szerintem nagyon okos dolog volt, hogy őket sem gigasztárok játszották el, hanem fiatal, felfutóban lévő színészek.
Imran Khan némi gyerekszínészkedés után 2008-ban a Jaane Tu... Ya Jaane Naban tűnt fel először, amiért abban az évben meg is nyerte a legjobb pályakezdő színésznek járó Filmfare-díjat. Sonam Kapoor egy évvel korábban a Saawariyaban debütált és ugyanennek a díjnak a női megfelelőjére őt is jelölték ezért a szerepért. Így tehát elmondható, hogy ugyan mindkét színész részesült már filmes elismerésben (azaz olyan hatalmas kockázat nem volt a kiválasztásukban), de mégiscsak kevéssé ismert arcokról van szó és ez a filmnek határozottan javára vált, mivel így sokkal hitelesebben formálják meg az álomgyár közmunkásait. (Lássuk be, hogy már Shahrukhnak is csak azért lehetett elhinni az Om Shanti Omban, hogy ő csak egy szerencsétlen statiszta, mert aztán a történet felénél Bollywood legnagyobb sztárjaként reinkarnálódott...)
Már az Ének az Esőben idejében egyértelművé vált, hogy a filmgyári helyszínek és kellékek tökéletes terepet biztosítanak a látványos és kreatív dalolásnak, és természetesen az I Hate Luv Storys sem hagy ki egyet sem az ezáltal kínált lehetőségek közül. Hőseink a felépített romantikus film díszletei között énekelnek, ventilátorral fújják egymás haját, a stúdión belüli műeső tesztelésén járják el a hagyományos „vizes szári-táncot” (bár az igazsághoz hozzátartozik, hogy itt még csak nem is igazán táncolnak), a zenés-táncos jelenetek háttértáncosai, a történetbeli film statisztái és időről időre a főszereplők átlényegülnek a készülő szerelmes film hőseivé. A zenés betétek ettől több helyen kicsit montázsszerűbbek is lesznek, mint a klasszikus bollywoodi táncjelenetek általában (azaz a dal csak mint háttérzene szól, a szereplők pedig nem „adják elő” a dalt, ehelyett összevágott képek láthatóak a zene alatt). Maguk a dalok, a táncos betétekhez hasonlóan, szintén nyugatiasabb jellegűek, de ettől függetlenül alapvetően fülbemászó dallamok.
I Hate Luv Storys – Sadka Kiya
Nemcsak a táncos jelenetekre igaz a nyugatias minták követése, az I Hate Luv Storys egészében is egyértelműen a nyugatias mintákat követő bollywoodi filmek táborát erősíti. Ez persze nem újdonság, hiszen a bollywoodi filmek amerikai és európai piacokon való értékesítése miatti hatalmas bevételek és az indiai nagyvárosokban elterjedő multiplex mozik miatt tendencia a nyugatiasabb bollywoodi filmek készítése, hogy így célzottabban szólítsák meg a nagyobb bevételt ígérő nézői rétegeket. És mint azt korábban említettük, ennek a filmnek az esetében ez a számítás működött is. Az I Hate Luv Storys azonban szerintem túlmutat még a trendeken is, és bizonyos területeken sokkal inkább követi a nyugati mintákat, mint a többi bollywoodi film. Például forrásként használja nemcsak a Hollywoodi műfaji elemeket, hanem a népszerű amerikai tévés sitcom-sorozatokat is. (Például Jay legjobb barátja nemcsak, hogy stílusában emlékeztet Neil Patrick Harris népszerű karakterére az Így Jártam Anyátokkal című sorozatból, de egy az egyben átemel tőle teljes eszmefuttatásokat is...)
Végső soron tehát ez a film is ugyanazt az örök kérdést veti fel, hogy mennyit is fog Bollywood feladni (vagy mennyit is kéne feladnia) a sajátosságaiból és uniformizálódnia a globalizálóció hatására. De persze az I Hate Luv Storys nem akarja ezt a kérdést megválaszolni, mint ahogyan az önironikus hangok ellenére a szerelem vagy az álomgyár eszményét sem akarja összetörni, hanem egészen egyszerűen csak pont annyi akar lenni ami: egy nyugatias filmes eszközöket is beemelő klasszikus bollywoodi romantikus film.
Hozzászólások
Remélem nem fogom Imran Khant mégegyszer "luv story"-ban látni. Vígjátékban jöhet.
Csak azt szeretném kérdezni, hogy ehhez a filmhez van-e magyar felirat. (itt az oldalon nem láttam, de gondoltam, azért megkérdezem.:-))
Előre is köszi a választ.:-)
A cikk hozzászólásainak RSS-csatornája.