Tees Maar Khan (2010)
A történet főszereplője egy közepes bűnöző lángelme (Akshay Kumar), aki a Tees Maar Khan művésznevet magára öltve, fél-Robin Hoodként lopja el a gazdagok becses ingóságait, hogy aztán a szegények helyett inkább saját magának adja őket. A film elején egy különös megbízással keresi meg őt a lokális főgengszter sziámi ikerpár (ez sajnos nem vicc): egy egész vonatnyi kincset kell ezúttal ellopnia az azt kísérő rendőrök orra elől. A Khanok Khanjaként aposztrofált tolvajon persze nem fog ki ez a feladat, és kieszeli a mesterbűncselekményt: egy filmforgatás eljátszásával rávesz egy egész falut, hogy segédkezzenek neki a vonat lepakolásában és egy igazi sztár szerződtetésével pedig megköti a rendőrség kezét. A dolgok egy ideig jól is alakulnak, de aztán, ahogy ennek lennie kell, kicsúsznak az irányítás alól, amikor főtolvajunk érzelmileg kötődni kezd a palira vett falusiakhoz.
Bollyood, például a 2006-os Dhoom:2 formájában, látott már ehhez hasonló mestertolvajos heist-filmet (azaz csavaros módszerekkel és sok fordulattal operáló, sokszor még a nézőt is megvezető bankrablós-átverős műfajt, amiben általában egy visszavonulni készülő bűnöző lángelme tér vissza egy nagy utolsó mindent vivő „munkára”). De míg például a Dhoom:2 próbálta magát a lehető legjobban nyugati típusú filmnek eladni sok akcióval és némi románccal, addig a Tees Maar Khan műfaj-fűszereinek keverékében (azaz maszálájában) a komikum van jókora fölényben.
Bollywood rendező-királynője, Farah Khan nem különösebben tenyerelt mellé a szereplők kiválogatásával, hiszen Akshay Kumar hozza a filmvásznon mindazt, amit ebből a nem éppen túl mély vagy hiteles karakterből ki lehet hozni (azaz mókás fejeket vág, izmot villant és nagyon színpadiasan gesztikulál, hogy a hátsó sorokban is lehessen rajta nevetni), a film főhősnője, Katrina Kaif pedig egyenesen a film egyik fénypontja. (Igaz kicsit gonoszkodóbb nézőpontból ehhez hozzá lehet azt is fűzni, hogy a nem túl tehetséges, sem nem túl szép, de legalább hihetetlenül népszerű színésznőnek meglehetősen jól állt a butus feltörekvő színésznőcske szerepe, akiből a legmélyebb érzéseket a történet folyamán a rózsaszín dolgok viselése váltja ki...)
Azon viszont mindenki meglepődött, hogy a Khanok Khanja szerepét tulajdonképpen miért is nem King Khan, azaz Farah Khan atyai jóbarátja és aranytojást tojó tyúkja, Shahrukh Khan kapta, és mivel a világ legérzelmibb alapon működő filmiparáról van szó, ezért természetesen ezen maguk a felek is jól összevesztek. (Ez abban csúcsosodott ki, hogy Shahrukh egy a Tees Maar Khannal egy időben megjelent rivális filmet támogatott, Farah pedig amellett, hogy a rivális (és Shahrukkal szintén haragban lévő) Khant, Salmant szerepeltette a filmben fetisizált félistenként, finoman jelezte, hogy a csőbe húzott, elszállt és tökéletesen őrült sztárszínész-karakter tulajdonképpen kiről is van mintázva: ez a szereplő ugyanis folyton azt hajtogatja, hogy visszautasította a „Dumdog Millionaire” (magyarul talán Nettómilliomos lehetne) főszerepét, márpedig köztudott, hogy egyedül Shahrukh Khan volt az a Bollywoodi celebritás, aki a valóságban visszadobta a Gettómilliomos egyik szerepét...) Azért az a feltételezés, hogy a film bukását a nagy Shahrukh mellőzése okozta volna, elég merész elképzelés, de azért biztos, ami biztos, a rendezőkirálynő és színészkirály most megint kibékült és én személy szerint (gondolom sok más nővel egyetemben...) nem bánnám, ha Shahrukh lenne ismét a Farah Khan egyik szerzői kézjegyét jelentő, bátran ábrázolt sztárfetisizmus tárgya. :)
A táncjelenetekre természetesen nem lehet semmiképpen sem panasz, hiszen Farah Khan – rendezés ide vagy oda – még mindig Bollywood legzseniálisabb koreográfusa. Ha nem bollywoodi filmről lenne szó, akkor fel lehetne még azt vetni, hogy talán a kevés eredeti ötlet teszi a filmet gyengévé, hiszen remake-ről van szó (az 1966-os Egymillió karátos ötlet című Vittorio De Sica-film feldolgozása), és csak úgy hemzseg a különböző filmek idézgetésétől, de ez a fajta idézgetés, utalgatás Bollywood sajátossága, úgyhogy önmagában ennek sem kéne problémaforrásnak lennie. (Azért az igazsághoz hozzátartozik, hogy a Tees Maar Khan esetében kicsit többről van azért szó, mint utalgatásról, hiszen bizonyos részek mintha egy az egyben az Om Shanti Omból, Farah Khan korábbi filmjéből lennének átemelve, olyan „ha egyszer működött, működik majd még egyszer is”-elvvel...)
Az én meglátásom szerint egészen egyszerűen arról van szó egy bájos konyhametaforával élve, hogy habár a különböző összetevők ugyan önmagukban kifogástalanok voltak, de valahogy rossz sorrendben és rossz arányban kerültek bele a film-levesbe, ahol aztán se összedolgozva nem lettek, sem pedig kellően felmelegítve. A tanulság talán az, hogy annak ellenére, hogy a bollywoodi siker receptje talán nem olyan ördöngös, de mégsem lehet azt senkinek, még egy igazi bukhatatlan sztárrendezőnek sem félszívvel (vagy elnagyolt felületességgel?) összehozni.
Hozzászólások
Viszont ezek szerint testhezálló szerepet kapott. (Most mondja valaki, hogy Farah Khan-nak nincs humora. )
Köszi szépen a szórakoztató kritikát.
A zenék huu azok viszont nagyon tetszettek/nek.
Szerintem ennek a filmnek is a zenéje a legfőbb értéke,
a történet mindkét filmben felejthető.
Az ikrecskék (Farahé természetesen) tündériek voltak
Az nagyon megdöbbentett, hogy Akshay Kumarral a Jaan-E-Man óta senki sem tudott egy rendes filmet csinálni..
A cikk hozzászólásainak RSS-csatornája.