Dharam Veer (1977)

2011. január 22. szombat, 19:16 |

Írta: Vajdovich Györgyi

Az indiaiak számára Bollywood aranykora az 1970-es évek. Fantasztikus fordulatokkal telezsúfolt, meseszerű történetek, nagy sztárok, sok-sok szín és dallamos, indiai hangzású zenék – ennek a filmtípusnak az egyik mintapéldája a Dharam Veer.

A történet kezdetén a király leánya tigrisre vadászik az erdőben, s amikor megtámadja egy csapat bandita, egy bátor vadász megmenti a gazemberek keze közül. A hercegnő azt ígéri a vadásznak, hogy cserébe bármit kérhet tőle, így amikor az az ő kezét kéri, nem tehet mást, mint hogy még aznap éjjel titokban a felesége lesz. Kilenc hónap múlva a hercegnő két fiúnak ad életet, azonban a csecsemők egyikét elragadja egy sólyom, így a két herceg, Dharam és Veer, egymástól elválasztva nő fel: az egyik trónörökösként a királyi udvarban, a másik egy szegény kovács fiaként. Ifjúvá serdülve jó barátok lesznek, és mindketten rátalálnak életük párjára: a herceg egy szegény cigányleány, a kovácslegény pedig egy rátarti, büszke hercegnő szívét igyekszik elnyerni. Közben azonban gonosz nagybátyjuk a testvérek és édesanyjuk életére tör…

A Daharam Veer az indiai film legjellegzetesebb filmtípusának, a maszáláfilmnek egyik képviselője. A maszálá fűszerkeveréket jelent, a filmek esetében azt a fajta, tipikusan bollywoodi filmtípust értik rajta, melyben az egyes műfajok Európában vagy Amerikában sosem látott mértékig keverednek egymással. Egy jó indiai filmben mindig van szerelmi történet (ezúttal kettő is), mindig van humor (itt még a hagyományos formában, néhány ütődött, komikus karakter által megtestesítve), melodráma (amely itt a családi konfliktusokban jelenik meg), látványos akciójelenetek és zenés betétek.

A hetvenes évekbeli filmekben fontosak még a meglepő fordulatok, ez a film is hemzseg a váratlanabbnál váratlanabb eseményektől, csodáktól. Nyugati néző számára ezek gyakran megnehezítik a film befogadását: az európai és amerikai mozilátogató ahhoz van szokva, hogy a műfaji filmek általában egy logikusan felépített, lineáris történetet mesélnek el, ám az indiai nézők körében ez nem fontos. Nekik teljesen természetes a mítoszokból is ismert csodák és váratlan fordulatok jelenléte még a leghétköznapibb történetben is, ráadásul a Dharam Veer nyíltan fel is vállalja ezt a tradíciót, hiszen a történet alapja egyértelműen mese.

Az indiai közönség számára a látványosság jelenti a film fő vonzerejét, ami számtalan formában ölthet testet. A Dharam Veer egyik legfeltűnőbb eleme az akciójelenetek látványos megjelenítése: mintha a film készítői sportot űztek volna abból, hogy hányféle formában tudják az akciót tálalni. Megtalálhatóak itt a legkülönbözőbb indiai, európai és amerikai minták: tigrisviadal, lovagi torna, kardozós párbaj, tengeri csata, lovas üldözés – mind gondosan megkoreografálva és látványos kosztümökkel körítve.

A másik fő attrakciót a táncjelenetek képviselik. A hetvenes évek elvárásai e tekintetben még némileg eltértek a mai bollywoodi filmekétől: a sztárokkal szemben még nem volt annyira elvárás a tökéletes tánctudás, ritkábban látunk tökéletes összhangban mozgó, lábukat magasra emelő tánckarokat, viszont a dalokban jobban érvényesül a színészi játék és a sok-sok szín. Az indiai közönség számára az élénk, néha rikító színek halmozása jelképezi az élet teljességét, a boldogságot, így a Dharam Veer némely táncjelenete is színes vásári kavalkádra emlékeztet, különösen, hogy a táncok egy részét egy vásári és udvari szórakoztatásból élő cigánycsapat adja elő.

Az indiai film harmadik fő vonzerejét a sztárok jelentik, ebben a filmben mindjárt négy is, hiszen a Dharam Veer volt a hetvenes évek egyik olyan darabja, amelyben a sztárok halmozásával próbáltak meg minél nagyobb siker bezsebelni. Ez sikerült is, a film az évtized hatodik legnagyobb bevételt hozó darabja lett.

A mű kétségtelen attrakciója Dharmendra, aki Amitabh Bachchan mellett a hetvenes évek egyik legnagyobb férfisztárja volt. Számos filmben alakított a jogaiért kiálló vagy a szegényekért megküzdő, becsületes, egyszerű embert, ennek a filmnek azonban van egy különlegessége: itt ehhez egy izmos, vonzó, macsó figurát társítottak. A 2000-es évek Bollywoodjában szinte már alapvető követelmény egy férfisztárral szemben a jóképű, kidolgozott testű, hangsúlyosan férfias kinézet, a hetvenes években azonban ez nem volt divat. Amitabh Bachchant sosem láthattuk volna izmait mutogatva, kigombolt ingben vagy félmeztelenül verekedni. Dharmendra viszont ebben a filmben lábait mutogató, szexi, rövid ingekben, felsőteste jó részét szabadon hagyó jelmezekben, de még félmeztelenül is látható. Mindehhez egy magabiztos, szemtelen, a rátarti hercegnőt büszkeségével és férfiasságával leigázó figurát társítottak a film készítői, és a siker nem is maradt el. Dharmendra ezen film hatására kapta a közönségtől a „Garam Dharam”, vagyis „forró Dharam” becenevet, utalva macsó megjelenésére, szexuális vonzerejére.

A filmben méltó párja a hetvenes évek egyik legszexisebb indiai színésznője, Zeenat Aman, aki gyakran játszott férfiasan kemény, önálló akaratú, dacos nőfigurákat, melyek meglehetősen szemben álltak a kor indiai nőideáljával, ám éppen ezért voltak nagyon izgalmasak. Szépsége és színészi játéka itt is magával ragadja a nézőket. Párosuk mellett a Jeetendra és Neetu Singh által alakított trónörökös-cigánylány páros képviseli a hagyományos indiai értékeket: Veer (neve jelentése: erény) a becsületes, bátor, a törvényt és családját minden áron megvédő férfitípus képviselője, és jól illik hozzá a szerelméért tűzön-vízen át megküzdő, klasszikus nőfigura.

Ezek a sztárok a mai néző számára talán kevésbé ismertek, ám ők a mai bollywoodi dinasztiák alapító atyái (és anyái), Dharmendra hat gyermekéből három követte nyomdokait: Sunny Deol a kilencvenes évek egyik legnagyobb sztárja lett, Bobby Deol a 2000-es évek népszerű színésze, és második, Hema Malinivel kötött házasságából született egyik lánya, Esha Deol is gyakran látható napjaink filmjeiben. Jeetendra fia Tusshar Kapoor színész, lánya pedig Ekta Kapoor, India legnagyobb televíziós produkciós cégének a vezetője, amely időnként kisebb, formabontó mozifilmek gyártására is vállalkozik. Neetu Singh pedig 1980-ban feleségül ment Rishi Kapoorhoz, beházasodva ezzel Bollywood legnagyobb színészklánjába, és mivel a kor szokásai szerint ekkor visszavonult a színészi pályától, ma már inkább az indiai film egyik mai üdvöskéje, Ranbir Kapoor anyjaként ismert, mint a hetvenes évek egyik legnagyobb színésznőjeként.

Pedig Bollywood aranykorával érdemes az európai nézőnek is megismerkedni. Az indiai közönség számára ez a korszak szinte már legendás, a mai filmkészítők és sztárok ezeken a filmeken nőttek fel, és bár manapság erősen hódítanak a nyugati műfaji minták, történettípusok és zenék, minden bollywoodi filmkészítő nosztalgiával emlegeti a hetvenes évek filmjeit. Farah Khan Om Shanti Om című filmje nyílt tisztelgés volt ezen filmek előtt, a szemfülesebb nézők több jelenetre is ráismerhetnek majd, amit a rendezőnő nosztalgikus vagy vicces formában ebből a filmből emelt át. Európai néző számára kicsit idegen ez a fajta történetmesélés, ám éppen ezért különleges is: aki szereti az indiai hangulatot, a sok színt, a fülbemászó zenéket, minden bizonnyal élvezni fogja a klasszikus Bollywood e jellegzetes darabját.

Kulcsszavak: Dharmendra Jeetendra Neetu Singh Zeenat Aman