Az Ek Vivaah... Aisa Bhi a 2008-as év egyik sokak által várt filmje volt. Mindazok, akik szeretik a hagyományos indiai értékeket, szokásokat bemutató, tradicionális zenével kísért, látványos alkotásokat, kíváncsian várták Sooraj R. Barjatya legújabb családi eposzát.

Barjatya és cége, a Rajshri Productions neve mára fogalommá vált, ezek a nevek a 90-es évek legnépszerűbb filmtípusának, a családi és esküvős filmeknek a védjegyét jelentik. Eddig a Barjatya-filmek szinte mindegyike bombasiker lett, mi több, ezek a filmek indították el pályáján és tették szupersztárrá Salman Khant. Bár ezt kevesen tudják, a legelső a sorban a Maine Pyaar Kiya volt (egyben Salman első főszerepe), és csak ezután következett az azóta már legendává vált és külföldön is hatalmas sikert aratott Hum Aapke Hain Koun..! És azóta nincs megállás, egymást követték a sikerfilmek, a Hum Saath Saath Hain, a Main Prem Ki Diwani Hoon, és utoljára a 2006-ban bemutatott Vivah. Bár az első darab még inkább csak egyfajta előzmény, a Hum Aapke Hain Koun..! óta készült filmek (beleértve az Ek Vivaah... Aisa Bhit is) nagyon hasonlítanak egymásra: mindegyik a hagyományos indiai családmodellt helyezi előtérbe, a családi összetartás, a szeretet, az önfeláldozás dicséretét zengi, fontos szerepet játszanak a történetben a családi ünnepek, és mindez fülbemászó, klasszikus hangzású indiai zenékkel egészül ki. A Rajshri-filmeknek megvan a maga közönsége, az indiai társadalomban és külföldön is szép számmal találni nézőket, akik kifejezetten hiányolják a mai modernizálódó filmgyártásból a hagyományos témájú és stílusú darabokat. Bár ezt az utolsó filmet nem maga Barjatya, hanem korábbi asszisztense, Kaushik Gathak rendezte, az Ek Vivaah... Aisa Bhi a sorozat többi darabjához hasonló jellegzetességekkel bír és ennél a filmnél is mindenki az előzőkéhez hasonló sikerre számított.

A Barjatya-filmeknek a története és dramaturgiai felépítése is szinte minden műben ugyanolyan: a történet első fele mindig a szerelem kialakulásáról szól (szigorúan egy olyan családi és társadalmi közegben, ahol a szerelmesek csak távolról epekedhetnek egymás után és ahol egy érintés is már szinte tabutörésnek számít), és a film fele-kétharmada táján, amikor a szerelem beteljesedése és a házasság már elérhetőnek tűnik, történik valami tragédia, ami elháríthatatlan akadályt gördít a házasság útjába. Innentől kezdve a történet átvált melodrámába – akik kedvelik ezt a műfajt, elődeihez hasonlóan ezt a filmet is megkönnyezhetik. Azért a film végére persze mindig jut egy kis happy end (gyakran valami váratlan fordulatnak köszönhetően).

Az alapképlet az Ek Vivaah... Aisa Bhi esetében is működik: Chandni, egy középosztálybeli, gyermekeit egyedül nevelő hivatalnok lánya egy országos énekversenyen bejut a helyi döntőbe, és egy helyi fiúval nekik kell képviselniük államukat az országos döntőben. Partnere, Prem, egy szeleburdi, kedves, gazdag fiú, akivel ugyan kezdetben komoly konfliktusaik vannak, ám a közös próbák során megismerik egymást, és a döntő végére ráébrednek, hogy egymásba szerettek. A nézői várakozásokkal ellentétben Prem anyja örül a menyjelöltnek és elkezdődnek az eljegyzés előkészületei. Egy családi tragédia következtében azonban Chandni kénytelen lemondani a házasságról és testvérei felnevelésének szenteli magát. A társadalmi elvárásokkal szemben dolgozni kezd, zeneiskolát nyit és egymaga tartja el a családot. Prem azonban fogadalmat tesz, hogy várni fog rá, amíg a testvérek felnőnek. A történet tizenkét év múlva folytatódik, amikor az öcs megnősül és Chandni végre átadhatná a háztartás és a család gondját az új asszonynak, ám újabb és újabb akadályok hátráltatják a házasságot. A történet második felében egyre csak halmozódnak a szerelmeseket egymástól elválasztó akadályok, míg a végén a legváratlanabb módon oldódik meg a helyzet.

Az Ek Vivaah... Aisa Bhi tehát pontosan követi az előző filmekben jól bevált, mindig csak részleteiben variált témát, ám több ponton megfigyelhető némi próbálkozás arra, hogy a családi és esküvős filmek modelljét némileg modernizálják. Az egyik ilyen pont a hősnő figurája. A korábbi teljesen passzív, házasságukra szép csendben, szófogadó indiai lányok módjára várakozó nőfigurákkal szemben Chandni modernebb nőalak. Bár látszatra ugyanaz a típus (abszolút konzervatív, szerény, visszahúzódó, ideális feleségjelölt), ő már egy önálló, saját döntéseket hozó, független nő, aki bebizonyítja, hogy a férfiak uralta társadalomban egyedül is képes boldogulni, ha szükséges. Bár számára is a házasság, a férje kiszolgálásának és körülrajongásának szentelt élet az ideál, testvérei kedvéért képes erről lemondani és a társadalom által megvetett vénlány státuszt választani.

A modernizálás másik fontos eszköze a zene beépítése a filmbe. A Barjatya-filmek egyik legfontosabb összetevője mindig is a különböző ünnepek, rituálék ábrázolása volt, melyet közös éneklések és táncok kísértek, és általában ezek tették ki a filmidő jelentős részét (a Hum Aapke Hain Koun..! tizennégy dalt tartalmazott!). A rendező csípős nyelvű kritikusai szerint filmjeiben szinte alig történik valami, azok szinte csak éneklésből és táncikálásból állnak. Míg a korábbi filmekben ez valóban sokszor öncélúnak tűnik, itt kísérletet tesznek arra, hogy a zeneszámokat beépítsék a történetbe. Ezért lesz a főszereplő páros mindkét tagja énekes, mivel így tevékenységeik természetes része az éneklés. A film első fele akár egy indiai közegbe átültetett show-musicalnek is felfogható, hiszen a pár a próbák során melegedik össze és a történet fontos részét képezi a készülés és a verseny izgalma. Az Ek Vivah... Aisa Bhi a várakozás filmje – a filmidő jelentős részét a hétköznapi élet jelentéktelen eseményei alkotják, de valójában ezeket a „hézagokat” mindig zenével töltik ki. Így aztán a néző elmerülhet az áradó zene hangjaiban, és eltűnődhet azon a problémán, hogy vajon mi is a „folk” és a „ghazal” énekstílus között a különbség.

Mujhme Zinda Hai Woh

Szép lassan megváltozott a Barjatya-filmek társadalmi közege is. Míg a kilencvenes évek filmjeiben dúsgazdag családok gyermekei találtak egymásra és a vagyoni helyzet nem okozott problémát, a kétezres évek filmjei lassan visszatérnek a középosztálybeli Indiához. Bár a Vivah férfihőse még milliomos családból származott, a filmben jórészt a lány családjának szerényebb életkörülményeit lehetett látni, és a házasság akadályát nem a vagyoni különbség képezte. Az Ek Vivaah... Aisa Bhi esetében is a fiú gazdag földbirtokos-gyártulajdonos család egyetlen örököse, a lány kispolgári családból származik, és bár Prem anyja nem ellenzi a házasságot, a házasság akadálya mégiscsak a vagyoni helyzet, hiszen Chandninak dolgozni kell ahhoz, hogy testvéreit eltarthassa.

A legfontosabb változás azonban a hagyományos értékek ábrázolásában figyelhető meg, és ebből a szempontból nem feltétlenül ad pozitív képet a film az indiai társadalomról. Az eddigi darabokban mindig a több generációt és számos rokont magába foglaló nagycsalád állt a középpontban, és a legalapvetőbb érték a család szeretete és összetartozása volt (olyannyira, hogy a Hum Saath Saath Hainben a konfliktus oka az, hogy a mama jobban szereti saját fiát az általa felnevelt mostohafiánál). Ebben a filmben már eltűnik ez az idealizált családkép. A főszereplők mellől már hiányzik a nagynénik, nagybácsik, unokatestvérek, családi szolgák és barátok népes serege, sőt, mindkét főszereplő csonka családban él, hiszen Chandninak az anyja, míg a Premnek az apja már korábban meghalt. Az egyetlen rokon, a nagybácsi és felesége pedig segítő családtagok helyett az ármánykodó gonosz szerepét töltik be. A nagycsalád mint összetartó és védelmező erő tehát már nem működik. A család intézményére az újabb csapást az öcs fiatal, modern életformát jelképező felesége méri: ő már nem hajlandó alávetni magát az idősebbek akaratának, modern, minden luxussal felszerelt háztartásra vágyik, és számára az ideális családmodell már a kiscsalád: férj, feleség, gyerek. A történet paradoxona éppen az, hogy maga a sztori végig arról szól, milyen hatalmas áldozatot hoz Chandni a család egybentartása érdekében, és a történet végére (a happy end ellenére) ez a család szétesik: mindenki külön otthonba költözik és az apa minden pénzét és energiáját felemésztő családi ház üresen marad.

Miközben az Ek Vivah... Aisa Bhi már némileg átírja a Barjatya-filmekben megszokott családmodellt, e filmtípus rajongói pontosan azt kapják, amit várnak: klasszikus, konzervatív szerelmi idillt, ahol a pár egymásra találását csak egy titkos kézfogás és tizenkét év múlva egy meghitt összebújás fejezi ki; látványos családi ünnepeket: egy fél eljegyzést, négy esküvőt és egy temetést (csak ez itt némileg mást fed, mint az angol „rokon” esetében), és a klasszikus indiai értékek dicsőítését. A cselekményben mégis van egy-két furcsaság, ami már némileg átértelmezi ezt a hagyományos India-képet. Bár Chandni és Prem szinte sosem érnek egymáshoz, mégis sokkal meghittebb a viszonyuk, mint az eddigi filmek párjainak. Egymás minden gondolatát kitalálják, mindenben együttműködnek, valójában úgy viselkednek, mint egy tíz éve együtt élő, összeszokott házaspár. És meglepő módon, ebben környezetük nem talál semmi kivetnivalót, sőt Premet a testvérek is úgy kezelik, mint a családot vezető, legidősebb férfi családtagot: segít a zeneiskola beindításában, pátyolgatja a két kisebb testvért, részt vesz a fontosabb családi döntések meghozatalában, és az öcs esküvőjén gyakorlatilag ő a családfő. A botrány akkor tör ki, amikor az öcs újdonsült felesége éppen ezt veti Premnek a szemére – valójában azzal szembesíti a párt, hogy nem a társadalmi elvárásoknak megfelelően viselkedik. A modern családi film azonban már elsiklik az ilyen „apró vétségek” mellett, miközben a klasszikus filmek ábrázolási szabályait (pl. a csók ábrázolásának tiltását) nagyonis betartja.

A családi filmek megújításának további eszköze újabb és újabb színész-párosok felavatása. Míg azt első három film Premje Salman Khan volt más-más női partnerrel, a Main Prem Ki Diwani Hoonban a Hrithik Roshan–Kareena Kapoor párossal kísérleteztek az alkotók, majd a Vivaah Shahid Kapoor és Amrita Rao abszolút diadalmenete lett. Az Ek Vivaah... Aisa Bhiben két kevésbé neves színészre, Sonu Soodra és Eesha Koppikharra bízták a főszerepet. Egy Barjatya-filmben Premet játszani borzasztó nagy felelősséget és komoly elvárásokat jelent, és Sonu Sood meglepően jól teljesít ebben a számára eléggé új szerepkörben. Bár a korábbi filmek melodramatikus stílusával szemben a játéka meglehetősen eszköztelen, modern, ezzel a stílussal is képes megtestesíteni a kissé felelőtlen, de kedves, szerethető, és később odaadó szerelmes hőst. Eesha Koppikhar játéka némileg kimódoltabb, bár az ő szerepe talán még nehezebb, hiszen az ilyen filmekben a színésznők feladata a szemlesütés, a pirulás, a visszahúzódó mosoly és a féltve a másikra vetett pillantások minél szélesebb skálájából áll, és ezt nem könnyű sallangmentesen kivitelezni. A feladatnak azonban – talán egy-két jelenet kivételével – jól megfelel, kellően szép, bájos és naiv (az már nem az ő hibája, hanem a rendezésé, hogy tizenkét év alatt egy szemernyit sem öregszik). Mindkettőjük alakítása megfelel e filmtípus elvárásainak, nem vallanak szégyent, meggyőzően keltik életre a lírai szerelmi történetet.

Arról már nem ők tehetnek, hogy a film a várakozásokkal ellentétben nem aratott sikert. Az alkotók túlságosan is bíztak bejáratott közönségük hűségében, és nem vették figyelembe az indiai filmiparnak az elmúlt évek során bekövetkezett változásait. Filmjüket egyértelműen belső piacra, sőt a tradicionális, kevésbé fejlett, kisvárosi vagy vidéki közönségnek szánták, és multiplex mozikban be sem mutatták (a multiplexek közönségét alapvetően a városi, modernebb felfogású és jómódúbb nézők teszik ki). A film bukása megmutatta, hogy ma már a hagyományos forgalmazási struktúra önmagában nem lehet sikeres (a Vivah sikere még jórészt ezen alapult, egyes vidéki városokban több mint fél éven át vetítették), multiplexek nélkül ma már nem lehet jelentős bevételeket produkálni.

Az európai nézőt azonban ez cseppet sem zavarja, a Barjatya-filmek ma is ugyanazt nyújtják a külföldi néző számára, mint a Hum Aapke Hain Koun..! bemutatásának idején: elmerülhetünk a számunkra már ismert vagy még ismeretlen rituálék bemutatásában, megcsodálhatjuk a szebbnél szebb szárikat és salvár kamízokat, és átadhatjuk magunkat az áradó, klasszikus indiai hangzásokra épülő zenének – így megkaphatjuk India szemet és fület gyönyörködtető színes képeskönyvét.

Trailer:

Jhirmir Jhirmir