Om Shanti Om (más szemmel)

2009. augusztus 22. szombat, 19:01 |

Írta: Kocsis G. János

2007 legnagyobb bollywoodi blockbustere, mégsem egyszerű tárgyilagos ismertetőt írni róla, mivel az igényes kivitelezés ellenére néhol zavaróan keverednek a csapnivalóan rossz és a fantasztikusan megkapó elemek. Ami a látványt illeti, a készítők magasra tették a képzeletbeli lécet - a vásznon hardcore színorgia. Giccs ilyen töménységben, az arany, rózsaszín, lila és ezüst képkockák ekkora mennyisége óhatatlanul túladagoláshoz vezet, kész felüdülés (és erősen ajánlott) utána egy üres fehér fal félórás nézegetése, amíg újra kitisztul a néző feje és retinája.

Ahogyan zenéről sem könnyű írni, úgy egy kép, jelen esetben mozgókép hatását is csak megközelítőleg lehet érzékeltetni az olvasóval, nem is próbálkozok - következzen inkább egyetlen színes perc. Egyetlen perc szép, színes és érdekes - ám nem is hinnénk, hogy milyen embert próbáló lehet ebből három óra.

Az OSO a tavalyi év bollywoodi szenzációja, megőrült érte a nép India határain belül és kívül egyaránt, egyes nagyvárosokban három hétre előre nem lehetett kapni jegyet rá. Tökéletes marketingstratégia: az indiai mozi hőskorára építve nosztalgikus érzések keltése a nézőkben, Shahrukh Khan varázsa, Farah Khan perfekcionizmusa és a szépen csomagolt Deepika Padukone díva szerepben - mindez így együtt, ügyesen keverve adta hatalmas sikerét. Mégis azon filmek közé tartozik az Om Shanti Om, melyek önmagukban nem biztos, hogy megállják a helyüket. Élvezetéhez és sikerének megértéséhez elengedhetetlen négy kulcstényező.

Az első a célközönség. Kis túlzással elmondható, hogy egy olyan közönségfilmről van szó, ami tulajdonképpen mégis egy pontosan kijelölt nézői rétegnek készült. Az összesített box office adatok alapján 2007 decemberében, 5 heti vetítés után már 42 millió dolláros bevételt tudhatott magáénak a produkció, amivel az Om Shanti Om bekerült minden idők tíz legjobban jövedelmező indiai filmje közé. Azonban a bevételeknek alig 10 százalékát teszik ki a hazai jegyeladások. Ez a nemzetközi siker annak fényében igen meglepő, hogy a film teljes átéléséhez és befogadásához elengedhetetlen Bollywood múltjának és jelenének alaposabb ismerete. Mert aki nem ismeri fel paróka alatt Farah Khan rendezőnőt, aki nem tudja, kicsoda Govinda; aki nem látta a Dhoom-szériát és akinek Abhishek Bachchan és Akshay Kumar neve nem mond semmit, az menthetetlenül lemarad a legjobb poénokról. A filmben cameo szerepekben feltűnő majd félszáz mai indiai híresség még rá is erősít erre, valamint ott a számos jelzésértékű utalás a hetvenes évek hindi mozijára. Ettől szinte minden egyes jelenetnek mögöttes tartalmi többlete lesz, viszont így a kívülálló számára elvész a film tekintélyes része. Ezért erősen behatárolt a célközönség, az OSO szigorúan a mai Bollywood szerelmeseinek készült a jelen és a tegnap legnagyobb színészeivel. Nem fogyasztható érdemeinek megfelelően az átlag nyugati néző számára - aki nem bollywoodi filmeken nőtt fel, az sajnos a zenén-táncon és a szokásos kiforratlan történeten kívül nem sokat lát belőle.

A második kulcs maga a tágabb értelemben vett Bollywood. Még a korai némafilmek hollywoodi sztárjait övező imádat is elhalványul az Indiában tomboló sztárkultusz mellett, sőt nyugodtan beszélhetünk helyette személyi kultuszról, talán a vallási fanatizmushoz áll legközelebb a színészek iránti rajongás. Ebben a felfokozott érzelmi közegben képzeljük el a közönség reakcióját, amikor nem egy, nem kettő, hanem – még ha egyetlen jelenet erejéig is, de – 31 szupersztár áll össze egy item-song (zenei betét) kedvéért.

Ha ez nem lenne elég, akkor megrendeznek egy komplett Filmfare Awards díjátadót, ami hasonlít ugyan az Oscar-hoz, csak ezt Indiában sokkal nagyobb becsben tartják. Jönnek a legnagyobb valós filmcsillagok, a piros szőnyegen vonulva mindenkinek van egy-két mondata, a díjakat valódi hírességek adják át, és a jelöltek is valódi bollywoodi színészek, a már fent említett Abhishek Bachchan és Akshay Kumar. A készítők itt önirónikus módon görbe tükröt állítanak a szakmának és az istenített sztároknak, akik lehetőséget kaptak, hogy saját magukat figurázzák ki. Egy részük csak óvatosan ment bele ebbe a játékba, de páran hagyták, hogy a nem éppen leghízelgőbb tulajdonságaikat domborítsák ki. Kétségtelenül ez a legmulatságosabb jelenet - azoknak biztosan, akik legalább nagyjából ismerik a szereplőit.

Az eddigiektől már javában önkívületi állapotba került mezei indiai nézőnek pedig megadják a kegyelemdöfést Shahrukh Khan személyében (Don - The Chase Begins Again), amikor elkezdődik a Dard-E-Disco, mivel a harmadik kulcs maga King Khan. Hogy kicsoda Shahrukh Khan? Nehéz érzékeltetni szerepét és helyét a mai hindi filmgyártásban. Kevés, ha azt mondom, ő a legnépszerűbb és az egyik legtehetségesebb indiai filmsztár. Kevés, ha azt mondom, hogy igazi ikon. Ha nagy vonalakban kellene körülírnom, azt mondanám, az a fickó, akiért megvesznek a népek Indiától Kanadáig, Dubaitól Németországig. Negyvenes, többgyermekes anyák állnak napokig a szállodája előtt, csak hogy egy futó pillantást vethessenek a sötétített üvegű autójában suhanó színészre, akit a fent említett vallási fanatizmus dimenzióit súroló kőkemény személyi kultusz övez. Akinek nevével és arcával bármit el lehet adni. Aki mellett képtelenség érvényesülni, aki mellett egyszerűen nem lehet a legfontosabb szakmai díjakat elvinni. Akiről csak jót, vagy semmit. Legyen akár színésztárs, akár egy egyszerű publicista, aki megszegi ezt az íratlan törvényt, az milliárdnyi rajongó haragját vonja magára és a filmszakma addig kitárt ajtajait rácsapják az orrára. Törött orral pedig nem is olyan egyszerű a kényszerű pályamódosítás. (Az orrtörést szigorúan képletesen értem, ez mégsem Korea, vagy Hongkong).
Ha sikerült egy keveset megtudni Mr. Khan személyéről, térjünk vissza a Dard-E-Disco-hoz. Ez az item-song a mára mindent elért, minden díjat, minden elismerést bezsebelő szupersztárból egycsapásra szexszimbólumot varázsolt. Mert ő szexszimbólum még nem volt. Minden indiai újságban, tévécsatornán, óriásplakáton és internetes portálon hosszú hetekig mást sem lehetett látni, mint a szálkás testével a habokból kiemelkedő 43 éves színészt, és a mesét, hogy milyen keményen dolgozott azért a nyolc kockáért. Aztán csak kiderült, hogy jó-jó, volt egy kis kondi, de a kockák egy részét sminkes pingálta fel a forgatás előtt.

És ez már túl sok. Eleve visszatetszést kelt, amikor egy idősödő színész koránál sokkal fiatalabb szerepet játszik. Emellé még mindenáron meg akarja mutatni a világnak, hogy félmeztelenkedésben is ő a király? Arra ott van Indiának Hrithik Roshan. És ez a szerep nem áll jól neki, ez nem ő. Tudomásul kellene vennie, hogy fantasztikus színész, de nem borotvareklám-képű izompacsirta. A milliárdos rajongótábor valószínűleg levegőt sem mert venni a szám végéig, de a nemrajongók számára ez már túl erőltetett. Na jó, kimondom: röhejes. (Ha ez megjelenne hindi nyelven, nem mernék kilépni az utcára). És ezután a média kitalálta, hogy Shahrukh Khan Bollywood Marylin Monroe-ja...
Ugyan senki sem merte hangosan megjegyezni, de bizonyára többen érzik, hogy ez a film lehetett a hattyúdala. Lassan itt az idő, amikor előbb a főhős nagybátyját, majd az apját fogja játszani. Még az is meglehet, hogy ez volt az utolsó igazán nagy dobása? Innen nincs tovább felfelé.

Negyedik tényezőnk a bemutató napja. Különleges dátum, ugyanis tavaly november 9-re esett a holdnaptár szerint a Díváli, a mécsesek ünnepe, az egyik legjelentősebb hindu ünnep. Mozibajárást tekintve ez az év csúcsidőszaka, a producerek számára erre időzíteni a bemutatót egyet jelent egy telitalálatos lottószelvénnyel. Tehát összefoglalva: adott egy hatalmas költségvetéssel készült látványos szuperprodukció, főszerepben a magából ki- és levetkőző Mr. Khan-nal, megtámogatva 31 + félszáz sztárral, egy a Bollywood történetének elmúlt 30 évét átfogó filmben. Ezt az alkotást az év bármely napján egetrengető siker övezne, de nem - a Díválira teszik a bemutatót, mintegy hatványozva a várható hatást.
És ekkor valami olyasmi történt, amire nem számított senki. Amikor mindenki más tisztelettudóan félreállt volna King Khan útjából, a neves rendező, Sanjay Leela Bhansali fogta a két még noname főszereplőjével készült Saawariya című filmjét, és ő is november kilencre hozta a bemutatót. Mindenki bolondnak tartotta, pedig nagyon is jól tudta ő, hogy mit csinál. Elkezdődött a filmtörténelem egyik legádázabb párharca.
Idővel egyre durvuló lejáratókampány, agresszív médiadömping mindkét részről, piszkos kis húzások a háttérben. A végén odáig fajultak a dolgok, hogy a normális esetben biztos befutónak számító OSO készítői kénytelenek voltak a 10 millió dolláros költségvetés 15 százalékát reklámra költeni. A végeredmény lehangoló, a kölcsönös sárdobálás a félisteneiben őszintén és tisztán hívő nézőket két részre szakította, kvázi polgárháborús állapotokat teremtve a mozibajárók két tábora között.

Ezek a háttérinformációk fontosak, nélkülük nem lenne érthető, és talán így sem az, hogy miért éppen ez 2007 indiai közönségsikere (még ha sokkal jobbak is készültek tavaly). Látható, a siker oroszlánrészéért nem közvetlenül maga a film a felelős.
Pedig érdemes a reinkarnációval játszó, félig 1977-ben, félig 2007-ben zajló történetre figyelni. Hiszen itt a statiszta szerepeknél többre vágyó kezdő színész Om (Shahrukh Khan) és botladozása a filmes szakmában, valamint a gyönyörű szupersztár Shanti (Deepika Padukone). Az előre borítékolható, jelen esetben plátói románc kulisszáit félkész díszletek, forgatási helyszínek, öltözők adják, és azok a zenés betétek, melyekért tulajdonképpen leülünk elé. Ám az ötletes és logikai bukfencektől jórészt mentes forgatókönyv alapján készülő mozifilm összhatását ugyanolyan hibák rontják le, mint amilyeneket a Dhoom 2-ben is láthattunk. Ilyen például az egyik kulcsjelenetben egy öngyújtótól lángra kapó MÁRVÁNYPADLÓ, a jól égő márvány rögtön lángoló pokollá változtat egy egész stúdiót. A filmen végigvonulnak a fizika törvényeire messzemenően fittyet hányó lángok, a több alkalommal is főszerepet kapó tűz ábrázolása a legnagyobb gyengesége a filmnek. Mégis milyen az a tűz, amely az egymástól tisztes távolságra álló épületek homlokzatát is a vakolatig leégeti, ám odabent még a tapéta is csak egy kicsit kormos? De a fizikai csodák és filmes bakik rajongóinak kedvence minden bizonnyal az egymás után kétszer is leszakadó kristálycsillár lesz.
Leszakadó kristálycsillár, lángok, lovaglócsizma, álarcos tánckar, gyertyatartók és aranyozott stukkók. Bizony, erős a deja vu, az utolsó, egyben legfontosabb jelenetet mintha csak Az operaház fantomjából kérték volna kölcsön.

De három órába ennyi negatívum belefér. Az Om Shanti Om a műfaj minőségi filmjei közé tartozik, a tavalyi év szuperprodukciója. A stílus kedvelőinek már csak ezért is illő megnézni, még ha azt a felhajtást, amit körítettek mellé, nem is érdemli meg. Szórakoztató mozi, de a legtöbben bollywoodi előképzettségünk hiányában lemaradunk arról a pluszról, amit a film nyújtana és ami a különlegessé teszi.