Preity Zinta két évre eltűnt a populáris bollywoodi moziból. Ez alatt az idő alatt más, tartalmasabb dolgok nyomában volt, színésznői képességeit a The Last Lear című angol nyelven készített indiai művészfilmben és Deepa Mehta Heaven On Earth (indiai címén: Videsh: Heaven On Earth) című alkotásában kamatoztatta. Ez utóbbi szerepéért elnyerte a legjobb színésznő díját a Torontói Filmfesztiválon. Emellett más dolgok is foglalkoztatják: a második szezont kezdi krikettcsapatával az indiai első ligában, és a szárnyai alá vett 34 szegény lányt, akiknek oktatását és nevelését ő szponzorálja.

Amikor találkoztunk vele, rózsaszín fésülködőköppenyben ült sminkeskocsijában, és örült a kommersz bollywoodi filmekhez való visszatérésének. Éppen egy szexi táncjelenetet forgat a Main Aur Mrs Khanna, a Salman Khan és Kareena Kapoor főszereplésével készülő film számára. „Nagyon élvezem – mosolyodik el – szuper dolog ismét Manish Malhotra kosztümjét viselni, és Farah Khan által koreografált lépéseket lejteni. El sem tudom mondani, mennyire boldoggá tesz.”

A Videsh: Heaven On Earth nem nyerte el az indiai kritikusok tetszését, de ez nem zavarja a színésznőt. „A legtöbb filmünk egy álomvilágba repít minket, de ez a valós életet mutatja be. Az egyetlen filmszerű dolog benne az, hogy filmre forgatták. Nem egy, hanem több történetet mutat be, és az a célja, hogy elénk tárja a nők szenvedéseit, és megmutassa, milyen a sorsuk a mai világban. Eddig mindig azért vállaltam el egy szerepet, mert tetszett, mert pénzt kerestem vele, mert része akartam lenni annak a vállalkozásnak, mert olyan színészekkel vagy céggel készült, akikkel szerettem együtt dolgozni. Ezt kizárólag a színészi munka kedvéért vállaltam és azért, mert olyasmit akartam csinálni, ami nem az én területem.”

Elmeséli, hogy szerepére készülve találkozott olyan nőkkel, akik családi erőszak áldozatai lettek. „Azelőtt soha nem láttam ilyesmit, és nagyon elszomorított. Higgye el nekem, a tudatlanság néha nagyon áldásos dolog. Én szerencsés voltam, mert a szüleim a legjobb iskolákba járattak, egyenlő esélyeket biztosítottak nekem és a bátyámnak. Nagyon sok lánynak nincs ilyen szerencséje. Sok középosztálybeli és szegény lányt egyszerűen csak kiházasít a családja, és ha a dolgok rosszul sülnek el, még csak haza sem költözhetnek, mert a társadalmi konvenciók tiltják ezt.”

Múlt évben azért hagyta ott a populáris mozit, mert szükségét érezte a váltásnak. Azt mondja, monotonná vált számára a munka. „Egész eddigi életem során soha nem csináltam olyasmit, ami alapvetően más lett volna. A kommersz mozin belül mást csináltam, de valahogy úgy éreztem, hogy megrekedtem. Elkezdtem gondolkodni a céljaimról, arról, hogy merre tartok. Most megújult lelkesedéssel térek vissza. Elvállaltam ezt a táncjelenetet és minden részletét élvezem.”

Aztán arról beszélgetünk, hogy ő már 30 feletti színésznő és hogy ez miként befolyásolja a karrierjét. „Figyeljen, én legalább bevallom a koromat. Annyi színésznő van, aki huszonévesnek adja ki magát. Ezt nem vetem senkinek a szemére. Ez az ő választásuk. Ők így látják jónak.” Őt viszont ez nem zavarja. „Ma már a magam ura vagyok, és gondját tudom viselni az utánam jövő generációnak. Miért nem így nézik az emberek? Miért nem azt mondják, hogy jöttél, győztél, sikert arattál a filmekben, most más területeken próbáltad ki magad,és ott is sikert arattál? Miért kellene a pályakezdő színésznőkkel versenyeznem? Először lássuk, hogy az a pályakezdő felemelkedik, elbukik, felemelkedik, elbukik, felemelkedik, elbukik és felemelkedik, és akkor majd elér az én szintemre. Majd akkor beszélünk róla.”

„Ha ma valaki 3 milliót ajánlana, hogy játsszak el egy középiskolás lányt, nem vállalnám. Miért is tenném? Abban mi újdonság lenne számomra? Ma már nem izgat, ha azzal csábítanak, hogy adott négy dal és egy szerelmes hős. Azt mondom, köszönöm, nagyon kedves, de nem vállalom. El sem tudja képzelni, hány filmre mondtam már nemet.”

Azt mondja, a mai kor a legjobb korszak arra, hogy az ember a filmszakmában dolgozzon. Ma már nem a hős és a hősnő az érdekes. A szerelmes filmek ma már ritkán aratnak sikert. „Hollywoodban ma már nincsenek szerepek 25 alatti színészeknek. Az igazán erős szerepeket 30 fölötti karakterekre írják. Ha ma valaki igazán vonzó szereppel áll elő, nem pályakezdőt kér fel. Az új arcok csak harmadik-negyedik választásként jönnek szóba. Az én logikám nagyon egyszerű: ha valamit csinálni akarok, azt teljes erőbedobással csinálom. Az emberek azt mondták, hogy nem tudnék indiai karaktereket játszani, mert túl nyugatias a gesztusnyelvem. Megcsináltam a Heroest és a Heaven On Earthöt. Most már nem mondhatják ezt.”

Aztán az indiai krikettbajnokságban játszott szerepéről beszél. Most ez a legfontosabb dolog az életében. „Tavaly még minden új volt számomra. Idén azt mondtam, hajrá, most már más lesz, már egyéves tapasztalatunk van, de mivel a bajnokságot áttették Dél-Afrikába, most megint minden újdonság.” Kérdezem a sajtópletykákról. Shilpa Shetty idén szállt be a krikettbajnokságba, és kijelentette a sajtónak, hogy őt sosem fogják látni, ahogy berohan a pályára és a csapata tagjait ölelgeti [ezzel a Preity Zinta körüli tavalyi botrányra utalt, amikor az indiai sajtó nagyon megrótta a színésznőt ilyen viselkedéséért]. „Belőlem csak egy van. Amit én teszek, azt más nem tudja megtenni. Ahogy én csinálom a dolgokat, az más és mindig is más volt, mint ahogy mások csinálják. Számomra a csapatom olyan, mint a családom. Ott voltam a csapat megalakulásakor, az első licitekkor. Együtt nőttünk fel. Az, ahogy én viselkedem velük, mindig is különbözni fog attól, ahogy mások reagálnak és viselkednek a csapatukkal. Mindenkinek a maga stílusa.”

Azután lelkesen beszél a 34 lányról, akiknek a támogatását felvállalta [azért 34, mert 34-dik születésnapja alkalmából fogott bele ebbe az új vállalkozásba]. Megmutatja képüket a laptopján és elmeséli, milyen megindító volt találkozni velük. „Az én szüleim mindig azt mondták, hogy a legtöbb, amit az ember a gyerekéért tehet, az az, hogy jó oktatást biztosít a számára. Úgyhogy azt gondoltam, nagy dolog lenne, ha ilyesmit csinálnék. Felemelő volt a lányokkal közvetlen kapcsolatba kerülni. Indiában a nőket mindig másodrendű polgárokként kezelik. Ez szomorú. Ezeknek a lányoknak azt mondták, hogy ha jól teljesítenek a vizsgákon, Preity fogja gondjukat viselni. Ez nagyon ösztönözte őket. Ők nem árvák, csak nagyon szegény családból jönnek, ahol nem tudják nekik biztosítani a lehetőséget a tanulásra. Most én vigyázok rájuk. Én fizetem az élelmezésüket, az oktatásukat, a ruhájukat, mindent. És biztos vagyok benne, hogy 15 év múlva ezekkel a lányokkal majd számolni kell. Annyira határozottak voltak, amikor találkoztunk. És van bennük egyfajta büszkeség. Ha meglesz rá a lehetőségük, biztos, hogy sokra viszik. És akkor még azt kérdezi, korlátozottabb lett-e a szerepköröm ebben a korban! Szerepet nem csak a filmekben vállalhatunk. Tudja, tíz évvel ezelőtt nem csináltam volna ilyet, akkor sem, ha fizettek volna érte.”

Azt mondja, most teljesnek érzi az életét, és nagyon boldog attól, ahogy a dolgai alakulnak. „Mi értelme minden dicsőségnek, ha az ember nem elégedett azzal, ahogy élte az életét, még ha korábban az is volt minden álma? Most a magam ura vagyok, én irányítom a sorsomat. Amit akarok, azt meg is kísérlem. Ami a társadalmi szabályokat és az erkölcsöt illeti, elég kisvárosi lány vagyok. Az apró dolgok fontosak számomra. Én még mindig olyan házasságot szeretnék, ami örökké tart. Rengeteg válást látok magam körül. Én olyan házasságot akarok, amit különlegesnek érzek, hogy ha később visszanézek, elmondhassam, hogy megérte.” És ez mikor fog bekövetkezni? „Nem tudom – feleli. Mindennek megvan a maga helye és ideje. A házasságnak akkor kell bekövetkezni, amikor az ember már úgy érzi, hogy gyerekeket és családot akar.” Jobban elmerülve a témában, kifejti, hogy számára a házasság elsősorban a gyerekeket jelenti. És akkor az lesz számára minden, és az a mostani élete végét fogja jelenteni. „Mi értelme nagy terveket szőni, nagy filmekben játszani, ha ez ember nem tudja gondját viselni a gyerekeinek? A gyereknevelést nem lehet távirányítással végezni. Nem akarok olyan anya lenni, aki soha nincs a gyerekei mellett. A gyerekek személyiségfejlődésének nagy része 7-8 éves koruk körül és 12 éves koruk után történik. Én 13 éves voltam, amikor elvesztettem az édesapámat. A mai napig mindenre emlékszem, amit otthon tanítottak nekem. Lehet, hogy a gondolkodásmódom modern és liberális, de házasság tekintetében szigorú elveket vallok. Akik csonka családban nőnek fel, másképp nézik a dolgokat. Én nyugodt családi környezetben nőttem fel, és szeretném ezt a biztonságot a gyerekeimnek is megadni.”