Ma 2024. március 28., csütörtök, Gedeon és Johanna napja van.

Büszkeség és balítélet – Bollywood találkozik Hollywooddal

 

Gurinder Chadha Mátkaság és legényélet (Bride and Prejudice) című 2004-es filmje, ahogy azt a reklámplakátja is hirdeti, Kelet és Nyugat, Bollywood és Hollywood határán áll. Ezen a határvonalon egyensúlyozva mindkét irányba egyformán kitekint, mindkét oldalt górcső alá veszi – mind a saját, mind pedig a másik „ország” képviselőinek szemén keresztül nézve.

 

Írta: Pusztai Beáta

 

Az alábbi szöveg az ELTE BTK Filmelmélet és filmtörténet szakán 2008 őszén tartott „Bollywood: Kulturális identitás, globalizáció és műfaji kérdések” című kurzusra írt házidolgozatként készült. Az írás azt a kérdést vizsgálta, mennyiben hordoz bollywoodi illetve hollywoodi vonásokat a Mátkaság és legényélet című film.

 

 
 


Ez a kettősség már akkor is szembetűnik, ha csupán Bollywoodnak a Vincze Teréz által adott „definíciójába” próbáljuk meg minél objektívebb módon beleilleszteni a filmet: „a »Bollywood« kifejezéssel leírható jelenség egyszerre kötődik egy gyártási helyhez (Bombay), egy filmgyártási nyelvhez (hindi), és ugyanakkor egy sajátos filmkészítési stílushoz is (énekes-táncos jelenetekkel tűzdelt, látványos, látványos kiállítású filmek, melyek rendkívüli hangsúlyt helyeznek a sztárrendszerre).1

A filmet egyrészről Gurinder Chadha NRI (non-resident Indian) rendezőnő, valamint a Pathé Pictures nevű brit filmgyártó vállalat és a Miramax Films mint amerikai filmforgalmazó cég jegyzik2, másrészről pedig maga a forgatás három országban zajlott: Indiában, Angliában és az Egyesült Államokban. Továbbá a szereplők néhány köszönési forma és indulatszó (illetve az ételek nevei) kivételével – még ha törik is a nyelvet, de – angolul beszélnek, nemzetiségre, nemre, iskolázottsági fokra és korra való tekintet nélkül mindannyian; vagyis két indiai sem beszél egymás közt hindiül. Mindazonáltal a zene és a tánc nem hiányzik a filmből, jóllehet igazán látványos, tömegeket mozgató táncjelenetből csak kettőt látunk (a barátnő eljegyzési ünnepsége a film elején; és a Marriage has Come to Town című dalra történő össznépi táncolás, melyben az egész utca népe részt vesz). A dalokra is igaz, hogy angol nyelven szólalnak meg, noha általában olyan dallamokra, amik „tipikus bollywoodinak” hangzanak – bár ez alól is van két kivétel. Az egyik a már említett eljegyzési tánc közben énekelt dal, amely a fiú- és lánycsapat közti énekes-táncos „teasing”, évődés motívumának mint a bollywoodi ún. „esküvős filmek” hagyományának is megfelel; másik pedig a koncertjelenetben előadott szám, melynek ambivalenciája, hogy pont egy amerikai sztár, a film „item girl”-je, Ashanti énekli benne, hogy „India is the place for me // India sets you free” (az „item song” jelenléte azonban vitathatatlanul a bollywoodi filmek követelménye). Ami pedig a sztárrendszert illeti, már Aishwarya Rai mint főszereplő neve is magáért beszél.

E röpke áttekintésből is kitűnik, hogy jóllehet a Mátkaság és legényélet nem szerves része Bollywoodnak mint filmgyártásnak, Bollywoodban mint filmformában, filmstílusban, illetve (filmes) gondolkodásmódban mégis megtalálja a maga sajátos helyét.

 
 
 
 

Karaktertipológia és a narratíva

A film tematizálja India „ideáját” és az ehhez való viszonyulást, folyamatosan reflektálva rá mind a karakterek, mind pedig a narratíva tekintetében.

Az Indiáról és hagyományairól kialakult kép, meggyőződés és az indiai identitás kérdéséről a szereplők egymással is vitatkoznak, nem csupán jellemük és sorsuk jelzi azt a néző számára – ami egyértelműen nem a bollywoodi történetmesélés jellemzője.

A főhősnő, Lalita Bakshi és három lánytestvére négy különböző nőtípust, és ennek megfelelően négy eltérő attitűdöt jelenít meg Indiával és az indiai kultúrával szemben. Jaya, a legidősebb lány a hagyományos indiai nőképnek felel meg, csendesen elfogadva előre elrendezett házasságát, noha a filmben hangoztatott varázsával bármelyik férfit megszerezhetné magának. Lalita, a második lány határeset, hiszen ő már modern életfelfogású, emancipált, öntudatos, művelt és gondolkodó nő, aki azonban még hű saját gyökereihez, őrzi saját kultúráját, megvédvén annak hírét bárkivel (William Darcyval és anyjával) szemben. Maya, a harmadik lány a többi mellett talán régimódinak tűnik, már-már „túlzásba viszi” az indiaiságot (például öltözködésben és művészetben), és a film végére nem is talál párt magának. Lakhi, a legkisebb lány pedig a legnyugatiasabb mind öltözködésében, mind viselkedésében – mi több, neve is egy szójátékra ad alkalmat: a „Lakhi” név kiejtésében hasonlít ugyanis a „lucky” angol szóra, és annak, hogy ez tudatos játék, legjobb bizonyítéka, hogy amikor Johnny megérkezik hozzájuk, egy „Lucky” feliratú blúzt visel. Maya kivételével mindhármukat jellemzi (különböző mértékben ugyan) a nyugati kultúrával szembeni nyitottság, Lalita és Lakhi pedig életformájukban is követnek bizonyos nyugati mintákat.

 
 

 

A másik, Bollywoodra nem jellemző újítása a cselekményszövésnek, hogy megjelenik az indiai lány szerelmére méltó nyugati férfi figurája. William Darcy kezdetben lenézően kezeli a számára idegen, az ő ideáival homlokegyenest ellenkező indiai kultúrát, de Lalitáért és rajta keresztül végül mégis megpróbálja megérteni azt – olyannyira elfogadván, hogy a film végére nem csupán a két fiatal köt házasságot, hanem a két kultúra is: nem egy amerikai templomi vagy kerti esküvőt látunk, hanem egy az ünneplő násznéptől zajos és zsúfolt indiai utcát, és még Darcy is elefánthátra ül hitvese kedvéért, elismervén az indiai kultúrát és társadalmat, és ebben fogadván el Lalitát. Ám ennek az érmének is két oldala van: jóllehet a bollywoodi mintákkal szembemenve az indiai lány nyugati, amerikai párt választ magának, mégis azzal a bollywoodi mítosszal ér véget a történet, hogy a fiatalok Indiát választják. Csak itt lehetnek ugyanis boldogok – bár az autó helyett az elefánt hátára erősített „just married” feliratú tábla – ha nemcsak puszta vígjátéki gegnek tekintjük, ami egyébként a filmbe beleillik – értelmezhető egy ugyanennek a mítosznak adott fricskaként is. Ami még gyengítheti ezt az újítást, az az, hogy megjelenik Darcy ellenpont-karaktere, a tipikus „erkölcstelen amerikai” is Johnny Wickham személyében – noha az a narratív megoldás, hogy sokáig nem tudja sem Lalita, sem a néző, hogy a két amerikai közül melyik mond igazat, melyik a „jófiú”, a tisztességes és becsületes ember, a nem-bollywoodi karakterrajzoknak egy újabb dimenzióját nyitja meg. Tovább színesíti ezt, hogy Darcy kezdetben teljes mértékben megfelel az „arrogáns gazdag amerikai” sztereotípiájának (a Namastey Londonban például az indiai férj ellenpólusa a kétes, unszimpatikus angol aranyifjú).

A narratíva szembetűnően nem bollywoodi, hanem sokkal inkább hollywoodi tulajdonsága a hossza: a film játékideje „mindössze” (leszámítva a végefőcímet) egy és háromnegyed óra, ami a bollywoodban megszokotthoz képest rövid, így sokkal inkább „nézőbarát”. Valószínűleg részben az a célja, hogy a nem indiai közönséghez is az ő nyelvén szóljon, hogy az szintén magáénak érezhesse a történetet – mégha más felhangokkal is, mint az indiaiak, akár pusztán egzotikus szerelmi drámaként.

 

 

 

Kettős értelmet hordoz az a tény is, hogy a Mátkaság és legényélet bevallottan egy angol regénynek, a Büszkeség és balítéletnek az adaptációja, illetőleg az ebből a műből készült számos film „bollywoodi remake-jének” is tekinthető. Egyrészről ugyan egy angol szerző által megírt, angol közegben játszódó történetet dolgoz föl újra, alkalmazva azt az indiai környezetre; másrészről viszont maga az újra és újra feldolgozott azonos történet éppenhogy a tradicionális indiai művészetek lényege, hiszen nem a sztori, hanem az előadásmód, a megjelenítés eredetisége számít – ezt a logikát követve akár az intertextuális idézetek egyik példájának is tekinthető az irodalmi műre való nyilvánvaló és nyíltan bevallott utalás (érdekesség, hogy a címen is csak egy betűt változtattak: Pride and Prejudice-ből Bride and Prejudice lett).

Továbbá az is megállapítható, hogy az elbeszélésben mind a kronológiai, mind a kauzális logika működik; a mesélés több szálon futó (több szerelmi szál köré épül, ami bollywoodi vonás, és ezek közül a főhősöké kiemelkedik), ugyanakkor folyamatos, nem epizodikus, a dalok többnyire kontextusba vannak ágyazva (a piaci dal kivételével) – még az item song is egy koncert szituációban hangzik el, a dal szövege pedig Indiát dicsőíti (a dolog fonákságáról fentebb már említést tettem); valamint a véletlenek szerepe és száma is elhanyagolható, csupán annyi van belőlük, mint egy tisztességes hollywoodi filmben.

 

 

India „ideája” – a hagyományokhoz való viszonyulás kérdése és alternatívái

A karaktereknek az indiaiságra mint identitásra való reflexiója elsősorban az Indiáról szóló dialógusokban és az indiaiságban, illetőleg az ezzel való azonosulásban, annak formájában és mértékében érhető tetten. Ez három probléma köré csoportosul: előre elrendezett házasság; nagycsalád és más indiai hagyományok; illetve kelet (India) és nyugat (Anglia, Amerika) és ami közötte van (NRI-k és ki- és bevándorlók).

A házasság kérdésében több minta különíthető el a szereplők között: Mr. és Mrs. Bakshi házassága tipikus elrendezett házasság, melyben a szerelem csak az esküvő után született meg, és ezt Mrs. Bakshi példaként állítja Lalita elé – az anya  a szerelmi házasság „nyugatias” vágyával szemben az elrendezett házasság indiai hagyományát tartja működőképesnek. A film esélyt is ad annak, hogy a karakterek sorsa által igazolódjék ez az állítás: Mr. és Mrs. Bakshi normális, hétköznapi, ám nyugodt és békés, jó házasságban élnek, valamint Jaya és Balraj is megtalálják boldogságukat elrendezett házasságukban, jóllehet az ő esetük jelenti az átmenetet az elrendezett és a szerelmi házasság között, mivel már az esküvő előtt egymásba szeretnek. Ezzel szemben Lalita és Darcy sokáig csak álmodoznak tökéletes párjukról, és csak a film végén lehetnek egymáséi (ráadásul a késleltetés a „büntetése” a habozó, az elrendezett házasság jogosságát megkérdőjelező Jaya-Balraj párnak is). Mrs. Bakshi konzervativizmusával – ami talán sokkal inkább naivitás, hiszen nem viszi végig következetes szigorral lányainak sorrendben való kényszerű férjhez adását – szemben Mr. Bakshi nyíltabb, lányai érzéseit figyelembe vevő, őket nem vagyon és unokák szerzésének eszközeként tekintő szülő. Ez ismételten szembemegy a bollywoodi hagyományokkal, ahol a szigorú, esetenként még gyermekét ki is tagadó apa figurája általában, intrikusi pozícióba helyezkedvén, útjában áll a fiatalok szerelmének. A szülői szerepeknek ilyen módon történő felcserélése kétségkívül súlytalanabbá teszi a konfliktust, tompítva annak élét azáltal, hogy az apai szigor mint gátló tényező helyébe az anyai szeszély lép – máshogy működik tehát a család, ebből a szempontból akár amerikaiak is lehetnének. Érdekes, hogy Mayáról, a túlzottan is tradicionális indiai lányról a szerelmet, házasságot illetően semmit nem tud a néző – neki egyetlen férfi sem udvarol. Hasonlóan nem talál párjára a legkisebb testvér, Lakhi, aki meg akar szökni szerelmével, Johnnyval, mert tudja, hogy szülei sosem fogják elismerni vele való kapcsolatát – ő a szó legszorosabb értelmében menekül az elrendezett házasság elől. A Bakshi család a következőképpen foglalható össze ebből a szempontból: a két véglet a hagyományőrzésben Maya és Lakhi – ők nem találnak társat; Maya oldaláról a képzeletbeli skála közepe felé a következő a Bakshi házaspár, a szülők; Lakhi oldaláról pedig a következő pár Lalita és Darcy, akik nehézségek árán lelik meg boldogságukat; végül pedig a középpontba a hagyományait őrző, ám se nem radikális, se nem liberális, mégis nyitott pár, Jaya és Balraj kerül.

 


 

 

Ebből látszik, hogy annak ellenére, hogy a felszínen a film szerelmi szálai túlzottan nyugatiasnak tűnhetnek Bollywood sztenderdjeihez képest, közelebbről vizsgálva őket mégis a tradicionális indiai pár a mintakép, a követendő példa a film szerint. Az elrendezett házasság mint lehetőség érdekes módon még Darcy esetében is felvillan, jóllehet körülbelül egy vagy két percig szerepel ténylegesen a „barátnője” (anyja még csak nem is nevezi őt „menyasszonynak”). Emellett Kohli esete is figyelmet érdemel: ő amerikainak tartja magát, esze ágában sincs visszatérni Indiába, csak egy olyan indiai feleséget jött magának keresni, akinek megvannak az indiai „gyökerei” – ő maga ugyan elszakadt otthonról, mégis a családot összetartó indiai asszony mítoszát kergeti (és meg is kapja). Életelve is indiaihoz méltó: „nincs élet feleség nélkül”; esküvője pedig egyfajta „keveréke” a két érintkező kultúrának: keresztény pappal, egy hotel kertjében (tipikus kortárs hollywoodi klisé), nyugatias szertartás szerint, mindazonáltal tradicionális indiai öltözékben.

Kelet és Nyugat viszonya is leginkább a szerelemhez, a házassághoz, a modernitáshoz, saját és a másik kultúrájához való hozzáállásukban mutatkozik meg: vannak nyíltabb (Mr. Bakshi, Jaya, Balraj, Lalita és Darcy) és kevésbé toleráns (Mrs. Bakshi és Maya) figurák, illetve identitásukat „lecserélni” próbálók (Lakhi, Kohli és Balraj húga) is. Amikor Lakhi és Johnny a moziba menekülnek, a bollywoodi hagyományoknak megfelelően a film megidéz egy korábbi, 1970-ben, vagyis Bollywood „klasszikus korszakában” készült filmet: Manoj Kumar Purab Aur Paschim című filmjét, melynek angol címe (az eredetivel megegyezően) East and West; olyannyira, hogy a két film közötti, elsőre látensnek tűnő párhuzamok manifesztálódnak is egy verekedésben, amikor Darcy és Johnny a Purab aur Paschim koreográfiájával szinkronban verik egymást.

A nagycsalád (és általában a család szerkezetének problémája) akkor merül fel, amikor Darcyt megkérdezi Lalita apja, hogy mi jót lát Indiában, ami otthon, Amerikában nincs meg neki. Ő azt válaszolja, hogy az indiai családot látván azt hiányolja saját hazájából, hogy ott nincs egy nagy, összetartó család – a dolog fonáksága, hogy a Bakshi család az indiai átlaghoz képest még kicsi is: nincsenek például nagyszülők, csak két generáció él együtt (ebben szintén eltér a bollywoodi mintától), a család csak a négy lány miatt tűnik nagynak.

 

 
 

Apróbb részletek pro és kontra – a „bollywoodiság” mellett és ellen

Nincsenek csókjelenetek, noha a néző legalább két helyütt is jogosan várhatná őket: egyrészről amikor a Lalita és Darcy szerelmének kialakulását bemutató montázs-szekvencia végén a lenyugvó nap fényében már csak a szerelmesek sziluettjét látjuk – tehát a színészeknek még csak nem is kellene valóban „elkövetniük” a dolgot; másrészről Kohli esküvőjén, ahol még furcsábban veszi ki magát a csók elmaradása – ugyanis a szertartást záró „most megcsókolhatja a menyasszonyt” mondatot egy ölelés követi. Ez vitathatatlanul bollywoodi jegy. Mint ahogy a helyszín „turistalátványosságként” való bemutatása is az, amit például a London Eye, a Big Ben, a Tower Bridge, a windsori kastély és a tengerpart esetében lehet tetten érni.

Nem jellemző azonban a bollywoodi filmre például az, hogy a tradicionális hindu esküvők bemutatásakor nem magára a szertartásra mint olyanra koncentrál, hanem közben is a történetet szövi, az egymásra találó, egymást „kiszemelő” párokat állítja a középpontba.

 

Konklúzió

Mindent összevetve, a Mátkaság és legényélet egy identitását kereső, ugyanakkor alapjában véve a tradicionális indiai darabokhoz húzó, jóllehet más alternatívák létezését is elismerő film. Narratív eszköztárában, tematikájában, stílusában és motívumkincsében egyaránt alkalmazza mind a bollywoodi, mind pedig a hollywoodi film jellegzetes megoldásait; létrehozván ezzel egy olyan filmet, amely mindenki számára fogyasztható, de ugyanakkor hitvallása egy Indiából ugyan elszármazott, ám mégis félig indiai brit rendezőnőnek. A filmre ilyetén módon ráillik a mottója: „Bollywood meets Hollywood… And it’s a perfect match”.
 
 
 
 
Felhasznált irodalom:

1 Vincze Teréz: Felfedezőút a filmvilág szubkontinensén. Bevezetés Bollywood történetébe és formáiba. Metropolis, 2007. (XI. évfolyam), no. 1. 9. oldal

2 Adatok forrása: http://www.jasna.org/film/pp.html (utolsó letöltés dátuma: 2009.04.14.)

 

A hozzászóláshoz be kell lépned.

Vetítések

2016. július 1. 18:00
Hawaa Hawaai  (2014)
Indiai Kulturális Központ

2016. július 15. 18:00
Prem Ratan Dhan Payo (2015)
Indiai Kulturális Központ

2016. július 29. 18:00
Shool (1999)
Indiai Kulturális Központ

2016. augusztus 19. 18:00
Hum Saath Saath Hain (1999)
Indiai Kulturális Központ

2016. szeptember 2. 18:00
Iqbaal (2005)
Indiai Kulturális Központ

2016. szeptember 16. 18:00
Koi Mil Gaya (2003)
Indiai Kulturális Központ

2016. október 28. 18:00
Phir Milenge (2004)
Indiai Kulturális Központ

Legújabb hozzászólások
Filmajánlók véletlenszerűen

Guzaarish (2010)

Guzaarish (2010)

 A Guzaarish komoly kérdéseket feszegető, szomorkás hangulatú melodráma, melyet Sanjay Leela Bhansali szemet gyönyörködtető látványvilággal, valamint Hrithik Roshan és Aishwariya Rai különleges színészi alakításával tálal. 

Don 2 (2011)

Don 2 (2011)

A színész-rendező Farhan Akhtar, az indiai filmgyártás fenegyereke 2006-ban forgatta újra az anno Amitabh Bachchan főszereplésével készült Don című, 1978-as bollywoodi klasszikust. A 2006-os remake, a Don - The Chase Begins Again sikerére épített folytatás ismét egy olyan látványos akció-thriller,...

Pyaar Impossible! (2010)

Pyaar Impossible! (2010)

Uday Choprát a legtöbben komikus szerepeiről ismerik, és nem mindenki tudja, hogy színészi pályáját hősszerelmes szerepkörben kezdte, nem kis sikerrel. A Pyaar Impossible! arra tett kísérlete volt, hogy szerelmes hősként térjen vissza Bollywood vásznaira, méghozzá nem...

Fanaa (2006)

Fanaa (2006)

A 2006-os Fanaa (Belepusztulni) egy sajátos bollywoodi film, melyben a szívszorító melodráma a thrillerek izgalmával és humoros jelenetekkel keveredik.