Hollywoodi büszkeség és bollywoodi balítélet
Gurinder Chadha kortárs, diaszpórában élő rendezőnő, főleg hollywoodi filmeket csinál, mégis témájában, stílusában és szereplőiben nagyban merít a bollywoodi hagyományokból. Mátkaság és legényélet című filmjében Chadha egy angol történetet adaptál indiai és amerikai szereplőkre. Jane Austen története (Büszkeség és balítélet) alapjában véve nem kifejezetten bollywoodi téma, azonban mégis fölfedezhetünk hasonlóságokat a XIX. századi Anglia és a mai modern India társadalma között, nevezetesen az előre elrendezett, esetleg érdekházasságok területén. Valamint közös pont a hagyomány- és családtisztelet, mely ugyanolyan fontos volt az akkori Angliában, mint a mai Indiában. A film egy jellemző alaptörténet variációjaként kiválóan illeszkedik az indiai hagyományba, azonban itt nem a mitológiai téma az alap, hanem egy angol romantikus szerelmi regény.
Írta: Zombori Áron
A film szerkezete, felépítése nagyban hasonlít a bollywoodi filmek szerkesztésére: két részre osztható, és az első részben több a tánc, mint a másodikban. A második részben valójában csak egy, illetve két nagy zenés jelenet van, míg a film első felében hat-hét zeneszámmal is számolhatunk, ami Bollywoodra jellemző szám. A film hosszát tekintve (107 perc) viszont igencsak rövid lenne egy bollywoodi filmnek. Mégis sok táncos jelenet belefér ebbe a 107 percbe. Az első részben inkább a szereplőket ismerjük meg, a második részben pedig rengeteget utazunk (London, Hollywood, Beverly Hills, Grand Canyon).
A film végén, a végefőcím lefutása alatt bakiparádét láthatunk, ami igencsak hollywoodias vonás, tekintve, hogy a film készítésének idején ez Bollywoodi filmekben még ritka volt, talán azért, mert mítoszromboló hatása lehet. A nézők kiesnének abból a hiszemből, hogy a színészek félistenek, istenek.
Egyes dalok felépítése (hogyan indul egy angol-musicalként és miként válik indiai dallá, illetve miként váltakozik azzal) önmagában is megérne egy tanulmányt, jelenleg csak megemlítek néhány feltűnő jellegzetességet. Az énekes részek meglehetősen színesek, gazdagok látványban (díszlet, jelmez, koreográfia tekintetében), ami Bollywoodra jellemző, sok szereplőt foglalkoztatnak, nem egy tömeges táncjelenet is van a filmben. Azonban a bollywoodi filmekkel ellentétben a dalokat általában egy jelmezben adják elő, nincsenek ruhaváltások egy számon belül, kivéve talán azt, amelyben utaznak. Ez sokszor abból is fakad, hogy a dalokat általában szorosan kapcsolják a sztorihoz, a történetbe ágyazzák őket, vagyis a szereplők diegetikus zenékre táncolnak (ez hollywoodi konvenció, ám a modern Bollywoodra is jellemző). Egy-két dal azonban elszakad tértől és időtől (ez bollywoodi hagyomány), főleg Lalita szerelmi ábrándozásai (hűen a musical-hagyományhoz, ahol a szereplők érzelmeinek kifejezéséhez kötődik a történettől való idő- és térbeli elszakadás), illetve ilyen az utazós ének a második részben. Ezért helyszínváltás nincs is a zenés jeleneteken belül, csak ha ott egy másik ének kezdődik. Sok kultúra hatása jelenik meg a dallamvilágban (indiai zene, a néger spirituálék világa, mexikói zene, mai és régi disco-kultúra, illetve a musical dallamvilága). Ezeknek a legérdekesebb keveredése akkor látható, amikor a három barátnő musicalesen énekel a városban vásárlásból hazafelé tartva. Itt musicalként indul a dal, majd az utca népének bekapcsolódásakor hirtelen átvált indiai dallamvilágra és tömeges táncjelenetté válik (úgy dallam-, mint mozgásvilágban) és később e kettő váltakozása figyelhető meg. Tiszta angol musical, indiai zenei alapra énekelt angol musical, majd indiai alapon indiai zene. Az nagyon furcsa, amikor az indiai hangzásvilágot (fél- és negyedhangokat) angol nyelvű dalokba ágyazzák. A dalokat, az elsőt kivéve, végig angol nyelven éneklik.
Angol nyelven indiai ritmusra, dallamra történő éneklést még nem hallottam eddig bollywoodi filmekben. Egyedül a Lagaanban találkoztam hasonlóval, ahol az angol hölgy (Elizabeth) és a féltékeny indiai hölgy (Gauri), Bhuvan kedvese duettezett, illetve Bhuvannal tercettezett. Itt egy tisztán angol és egy tisztán indiai dal volt hallható, és nagyon érdekes volt a két dallamvilág egymásmellettisége. A kultúrák találkozása, ahol a szerelem nyelve közös, csak a motívumvilág más. Indiai táncok, mozgások gyakran vegyülnek más népektől származó mozgásokkal, táncokkal (pl. klasszikus musical-mozgásokkal).
Ha a történet lefolyását nézzük, akkor az túl gyors, túl pergő egy bollywoodi filmhez képest, annyira nem mélyedünk el a főszereplők érzelmeiben! Egy amerikai filmhez képest meg túl musicales! Túl sok benne a zene. Azonban a történet kibontását tekintve nem véletlenül lett sikeresebb a Büszkeség és balítéletnek az angol tévéváltozata, ami 300 perces, tehát két bollywoodi film hosszúságú, mert így élvezhető, így élhetőek át/meg az érzelmek. Van idő mindenre, csak épp angol módra, zene és tánc nélkül.
A történet nem bollywoodias, azonban a tematikában felmerül sok bollywoodi toposz: az előre elrendezett házasság témája; a gazdag férfi és szegény nő esete, illetve a külföldön élő indiaiak identitásának és az indiaiságnak a kérdése. Itt a történet annyival van megspékelve, hogy a férfi főszereplő nemcsak hogy külföldi, de külön hangsúlyozva van, hogy amerikai és nem NRI [külföldön élő indiai] (az NRI-ségre való utalás lehet a Dilwale Dulhania Le Jayenge dallamának megidézése). Az NRI-tematikát illetően fontos, hogy ez a film különbséget tesz az angol és az amerikai indiaiak között. Itt ugyanis nem angol NRI-ket láthatunk, hanem az amerikai világból származó NRI-ket. Holott a bollywoodi filmekben inkább az angliai diaszpórában élő közösségeket szokták főszerepbe helyezni – ez némileg itt is megtörténik, azonban csak egy mellékszereplő, Balraj és családja esetében, akik Londonban laknak. Az amerikai NRI-közösség, bár művelt, szemben az indiai taxisokkal és piaci kofákkal, mégsincs meg benne az ősi hagyománytisztelet. A lányok szabadszájúak, karrieristák és elvadultak. És míg amerikai bárkiből lehet, addig hagyománytisztelet mégis csak Indiában terem. Ezért is keres indiai menyasszonyt úgy Kohli, mint Balraj.
A filmben rengeteg utalás van más filmekre, ami bollywoodi hagyomány. A film történetét tekintve adaptáció, és ez már eleve megalapoz sok más utalást: ez a Büszkeség és Balítélet története ez árnyalatnyi különbséggel. Ha az angol címet nézzük, akkor csak egy betű a különbség (Pride & Prejudice helyett Bride & Prejudice). A leghangsúlyosabb utalás annál a moziban bekövetkező verekedés-jelenetnél látható, ahol éppen egy 70-es évekbeli bollywoodi filmet, a Purab aur Paschimot (r.: Manoj Kumar) vetítik. A két történet összetalálkozik ebben a jelenetben, ahol mindkét filmben épp megmentik a hősnőt. Ez egyfajta gesztusértékű tisztelgés a klasszikus Bollywood előtt, másrészt megmutatja, mennyire van/volt jelen a bombayi filmgyártás a nyugati kultúrában.
Zenei motívumok révén utalás történik a Dilwale Dulhania Le Jayenge című filmre, illetve az amerikai kultúrára – pl. rap dallamrészlet, spirituálé, musical stb…). Már-már a Namastey London traktoros táncjelenetét véltem látni a film elején, amikor Balraj hazatér Indiába a barátja esküvőjére, és a mezőn dolgozókat és a traktorokat látjuk, de talán ugyanerre a filmre utalhat az internetes társkeresés is. De mivel az későbbi film, 2007-es, így valószínűleg más film lehet az alap. Az első nagy táncjelenetnél a fiatalok éneke után még Lalita anyukája is elkezd énekelni (a szülőgeneráció éneke), ami számtalan bollywoodi filmre utalhat, többek között a Dilwale Dulhania Le Jayenge című filmre is.
A szereplők között fellelhetünk indiai sztárokat (Aishwarya Rai, Anupam Kher) valamint egy amerikai sztárt (Martin Henderson) is. Érdekes, hogy a fentebb említett indiai sztárok mennyire kapósak lettek az utóbbi években, mintegy védjegyévé váltak az indiai témájú angol-amerikai filmeknek (Fűszerek hercegnője, Csavard be, mint Beckham, Mátkaság és legényélet).
A Mátkaság és legényélet bollywoodi jellegét hangsúlyozza az a tény, hogy a filmben rengeteg közösségi összejövetel van, rituálé és ünnep, ami megint csak a hindi filmek jellegzetes motívuma. Jelen esetben egy garba-est és számtalan esküvő színesíti a történetet. Emellett még fontos, hogy az egyik mellékszereplőnek, Lalita barátnőjének, Chandrának a házassága is jelentős szerepet kap, párhuzamba állítják a főszereplő történetével.
Ezen kívül a film tartja a csók megjelenítésének tabuját, ami egy bollywoodi filmben természetes, ám egy hollywoodi produkció esetében különös.
Ami miatt a filmet mégsem nevezhetjük bollywoodi alkotásnak, az az, hogy műfajilag nem kevert (nem maszálá-film). Talán a történetből adódóan, talán az idő rövidsége miatt, talán a pörgős tempó miatt nem keverednek benne műfajok, inkább csak felcsillan több műfaj kibontásának a lehetősége. A kishúg megszökéséből lehetett volna egy modern lányszöktetős történet, de ez csak epizód marad. Felvetődik a melodramatikus szerelem Lalita esetében: máshoz akarják férjhez adni, mint akibe szerelmes. Végül ez a szál sem bomlik ki! A történet megmarad szerelmi vígjátéknak vagy esküvős filmnek (lévén, hogy három esküvőt is láthatunk a filmben), ahol sokáig egy félreértés miatt nem lehetnek egymáséi a főszereplők. A másik dolog a műfajiság mellett, ami miatt inkább hollywoodinak tekinthetjük a filmet, az az, hogy végig angol nyelven beszélnek benne, a nagy bollywoodi sztárok ellenére is. És a film angol-amerikai alkotás. Tehát a bollywoodi film ismérvei közül nem teljesül sem a műfaji keveredés, sem az, hogy hindi nyelvű legyen, sem az, hogy Bombayban készült volna. Nagyon sok stilisztikai, szerkesztésbeli, tematikus sémát átvesz Bollywoodtól, mintegy utalva rá, imitálva azt, de megmarad amerikai produkciónak, melyben az indiaiságra inkább mint egzotikumra tekintenek.
Az indiaiság kérdését Amerikával állítják szembe a filmben. India a múlt, a nyomor, a hagyománytisztelet, a család és a közösségek országa, míg Amerika a jövő, a gazdagság, a luxus, a fényűzés és az értelmetlen pazarlás – három medence, ötvenegy esküvői ruha – hazája, ugyanakkor a gyökértelenségé és a magányé is. Feltűnik a kultúrák nyelvének különbözősége is – az amerikaiak nem értik az indiaiakat, az indiaiak az amerikaiakat. Fontos azonban, hogy a külföldi a film végére megbarátkozik az indiai hagyományokkal, már együtt dobol az indiai dobosokkal. Darcy a film végére teljesen elfogadja az indiai kultúrát.
Mindent egybevetve, egy hollywoodi produkciót láthatunk, amelyben eléggé erőteljes a Bollywoodi filmkultúra hatása. A film Bollywood előtt tiszteleg (törvényeit, stílusát, szereplőit, történeteit megidézve és részben megtartva), ám (történetvezetés tekintetében) hollywoodi módra tálalja azt.