Ahhoz, hogy egy bollywoodi filmet értékelni, élvezni tudjunk, egy kicsit ki kell tágítanunk saját szempontrendszerünket. Ott ugyanis nem alakult ki az európai értelemben vett műfajiság. A legnépszerűbb és legsikeresebb filmek a maszálá-filmek. A szó fűszerkeveréket jelent. Nem műfajra, hanem filmtípusra utal, melynek lényege, hogy a filmek minden zsánerből egy kicsit tartalmazzanak, hogy ezzel a lehető legszélesebb közönséget tudják megnyerni. Az indiai maszálá-filmekben azonban az új évezred derekán megfigyelhető egyfajta műfaji dominancia. Még mindig megmarad kevert jellegük és a táncjelenetek is, de egy-egy alműfaj meghatározóbbá kezd válni a többinél, például a 2000-es évek legnagyobb kasszasikereinek számító akciófilmekben. Már a tény maga, hogy beszélhetünk akciófilmről, mint műfajiságra utaló jelzőről, nem volt eddig jellemző a bollywoodi filmgyártásra.

Írta: Dávid Roland

 Az alábbi szöveg az ELTE BTK Filmelmélet és filmtörténet szakán 2008 őszén tartott „Bollywood: Kulturális identitás, globalizáció és műfaji kérdések” című kurzusra írt házidolgozatként készült. A dolgozatban azt a kérdést kellett vizsgálni, mennyiben és hogyan jelennek meg a nyugati műfaji minták, jelen esetben az akciófilmes sémák, a kortárs bollywoodi filmben.

A látványos akciójelenetekre való törekvés néha felülírja a logikát. Sok szituáció egyszerűbben is megoldható lett volna, mint ahogy azt a vásznon látjuk. Az ilyen ésszerűtlen részek nem azért vannak a filmekben, mert a cselekmény úgy indokolja, hanem mert jó alkalmat adnak egy látványosság beillesztésére. Ilyen például a Krrish című filmben az a jelenet, mikor a címszereplő az egész városon át, hatalmasakat ugrálva üldöz egy helikoptert, ahelyett hogy megkérdezné a főgonosznak dolgozó szövetségesét, hol van a sziget, ahol édesapját fogva tartják.

Ezekben a modern akciófilmekben már nagyobb hangsúlyt kap az ok-okozati narratíva, a dinamikus cselekményvezetés, a fordulatokban gazdag történet, mint a korábbi alkotásokban. A Cash című 2006-os film cselekménye például egy gyémántrablás körül bonyolódik, a történet több szálon fut, és néhol egészen komplikált. Persze itt is előfordulnak néha az európai néző számára nehezen elfogadható fordulatok, például amikor a Dhoom:2 című film végén a kemény zsaru, Jai Dixit (Abhishek Bachchan) figurája azért hagyja futni a tolvajt, akinek elfogására egyébként az egész cselekmény épült, mert Aryan (Hrithik Roshan) figurája meglelte az igaz szerelmet. Hiába szúr szemet ez az indoklás a nyugati közönség számára, bollywoodi szemmel teljesen elfogadható. A 70-es években megszokott meseszerű elemek, csodák a narratívákban a 2000-es évekre teljesen eltűnnek.

Az akciófilmekbe nehezebben illeszthetőek be a Bollywoodban kötelező zenés-táncos jelenetek, mint az egyéb műfajú alkotásokba. A 90-es évek esküvős filmjeiben, ahol az egész történet a két központi figura közti szerelemmel foglalkozott (sok mellékszállal), hiteles volt, mikor egyikük a másiknak megénekelte a szerelmét. Egy akciófilmben, amiben a cselekménynek csak elenyésző részét foglalja el a romantikus szál, idegennek hatna, ha a szereplők minden előzmény nélkül dalra fakadnának egy-egy rosszfiú lelövése közben. Ezért egyrészt kevesebb zenés jelenet van a szóban forgó filmekben, másrészt az alkotók erősen törekszenek rá, hogy kontextualizálják ezeket. Mindig van egy-egy szórakozóhelyen, vagy színpad közelében játszódó epizód, ami jó alkalmat jelent a táncbetétek integrálására. A Krrishben (2006) cirkuszba mennek a főhősök, a Dhoomban gálára, a Cashben egy diszkóba. A Dhoom:2-ben pedig a nyitó képsoron és a végefőcímen kívül minden daljelenetet kontextualizáltak.

A zenéken is érezhető a globalizáció hatása, egyfajta hibridként lehetne jellemezni őket. Nagyon sok motívumot vesznek át a nyugati popzenékből és az R’n’B-ből, hangszerelésben és dallamvilágban egyaránt. Ezeket keverik a tradicionális indiai hangzással, és így egy olyan elegyet kapunk, ami az indiai fülnek nyugatiasan, a külföldinek egzotikusan hangzik. Ez régen is így volt, de a zenék tónusában mostanában már inkább a nyugati hatások kezdenek dominálni.  Nagyobb hangsúlyt kap és az eddiginél igényesebben kidolgozott aláfestő zene. Már nem a slágerek instrumentális átiratai kísérik az egyes regisztereket, hanem külön dallamokat komponálnak aláfestésként is.² Feltűnik a torzított gitár egyes jelenetek kísérőzenéjében, például amikor a Dhoom első részében a főgonoszt látjuk a legújabb trendeknek megfelelő öltözékben lassítva a kamera felé sétálni, és a Dhoom:2 végén, az alagútban játszódó motoros üldözésnél, ahol kifejezetten a Con Air című amerikai akciófilm zenéjére emlékeztető, szólógitárra alapuló háttérdallamot hallunk, ami miatt a képek is dinamikusabbnak hatnak.  Emellett a Cashben és a Dhoomban megjelenik a nyugaton népszerű rapzene is.

A dalszövegek költőiek, témájuk még mindig a szerelem. Ez a romantikus szál ugyan nem sok időt foglal el a filmek cselekményében, de az indiai közönség hajlamos a szerelmet magától értetődőként, mindig jelenlevő állandóként felfogni. Tehát ha a főhősnek van egy felesége, alapvető, hogy szerelmes belé és neki önti ki szívét a dalban, anélkül is, hogy ezt túlmagyaráznák.

Abból a szempontból is hasonlítanak a nyugati akciófilmekre az indiaiak, hogy a nőalakok vagy férfiakkal egyenértékű szerepben tetszelegnek, sportolnak, sziklát másznak, verekednek, lőnek, vagy a háttérbe szorulnak, és szinte csak említésszinten kerülnek elő. A Cashben Doc, a tolvaj barátnője az őt hajszoló rendőrnő, a Dhoom:2-ben Hrithik Roshan karaktere, Aryan társául fogadja a szintén tolvaj Sunehrit (Aishwarya Rai), ezzel egyenrangú félként elfogadva. Az otthonülő feleség karaktere nem juthat nagy szerephez, mivel nem lehet beépíteni az akciókkal tarkított cselekménybe, nem lehet mozgatni, nem elég flexibilis. A Dhoomban például viszonylag kis szerep jut a főhős (Abhishek Bachchan) feleségének, szinte alig látni a filmben, a második részben még annyit sem, mindössze azt említik, hogy terhes. Karakterének funkciója kimerül abban, hogy valahogy mégis be lehessen illeszteni egy-két zenés epizódot (jelen esetben a táncjelenetben eljátszanak a házasságtörés gondolatával).

A szereplők ruhái is a legújabb nyugati trendek szerint vannak kiválasztva, és maguk a hőstípusok is átalakulnak. Előtérbe kerül a kisportolt testalkat és a tánctudás. Nem hátrány, ha a sztár a bonyolult akciójelenetek nagy részét kaszkadőr nélkül is megoldja. Megjelenésben szintén a nyugatias kinézetűek élvezhetnek előnyt: a kék szem, a minél fehérebb bőr és a szőke tincsek számítanak favorizált adottságoknak. Ezért aztán sokan melíroztatják a hajukat, erősen fehérre sminkelnek vagy kontaklencsét hordanak egy-egy szerep kedvéért. Ezeket a szempontokat figyelembe véve úgy gondolom, hogy az általam megismert indiai szupersztárok közül Hrithik Roshan az, aki szinte minden aspektusból nézve az eszményi aktor. Nem véletlen, hogy Bollywood őt próbálja a leginkább a nyugat felé exportálni…

A főhősök családi háttere itt már nem olyan fontos, nem látunk többgenerációs családmodelleket, mint a kilencvenes évek esküvős filmjeiben. Nem annyira lényeges, hogy ki honnan jött és kik a felmenői. A Main Hoon Na című filmbe még bele van építve egy szál, melyben a főhős, Ram (Shahrukh Khan) küzd egyedülálló mostohaanyja szeretetéért, de a Dhoomban vagy a Cash-ben már egyáltalán nem látjuk a szereplők felmenőit. Hozzá kell tenni, hogy a Main Hoon Na inkább maszálá jellegű, kevert film, mint olyan, amiben egy alműfaj dominál, de sok akciójelenet is van benne.

Azonban nemcsak a családi háttér, de a vallásos identitás hangsúlyozása is háttérbe szorul. A 90-es évek filmjeinek egyik leglényegesebb motívuma volt a hindu identitás, annak interkontinentálissága és szilárdsága. Gyakran láttunk külföldi diaszpórában élő indiaiakat, akik attól függetlenül, hogy távol élnek az anyaországtól, még hithű hinduk. A 2000-es évek akciófilmjeiben azonban nem lényeges a vallási hovatartozás, ennek ábrázolása is globalizálódik…

  

A főhősök jómódúak, nem a felmenőikkel élnek, hanem a feleségükkel, barátnőjükkel. A Cash-ben és a Dhoom:2-ben figyelhető meg, hogy nem a törvény egyik és másik oldala a jó és a rossz közötti választóvonal. A Cash-ben a rendőrnő saját szerelmét hajszolja, aki a törvény másik oldalán áll, anélkül, hogy tudná, kire vadászik. Ennek ellenére mindkét karakter pozitív, sőt az Ajay Devgan által megformált Doc bűntársai is szimpatikusak. A két egymással versengő tolvaj, DJ (Zayed Khan) és Lucky (Ritesh Deshmukh) pedig a film fő humorforrásai, ezáltal rendkívül rokonszenves karakterek. A Dhoom:2-ben pedig a Hrithik Roshan által alakított mestertolvaj figurája vívja ki a néző szimpátiáját azzal, hogy beleszeret a főhősnőbe, akit Aishwarya Rai játszik. A film úgy oldja fel a rabló-pandúr ellentétet, hogy a tolvajok jó útra térnek, felhagynak a rablással, ezért Abhishek Bachchan szuperzsaru figurája, Jai Dixit futni hagyja őket. A Cashben viszont a rendőrnő idomul a bűnöző életmódhoz és áll át a törvény túlsó oldalára…

Bollywood tehát erősen tendál nyugat felé. A filmekben megjelenik a műfaji dominancia és háttérbe szorul a musical jelleg. Egyes filmeknél az adott alműfajhoz sorolható jelenetek aránya igen magas. A filmek bevétele egyre nagyobb részben a külföldi piacról származik. Bollywood egyre nagyobb területet hódít magának a filmvilág glóbuszán…

Felhasznált irodalom:

¹ Rajinder Kumar Dudrah: Bollywood és Hollywood között, s azon túl. Metropolis, 2007. no. 1. 53. o.

² Vajdovich Györgyi: Műfajváltozat és műfajkeveredés. A Bollywoodi film és a musical. Metropolis, 2008. no. 3. 89. o.

³ i. m. 79. o.