Ma 2024. március 28., csütörtök, Gedeon és Johanna napja van.

Mani Ratnam terrorizmus-trilógiája

Napjaink filmjeiben kiemelt fontosságot élvez a terrorizmus tematikája. A jelenség katalizátorának magától értetődően a 2001. szeptember 11-ei terrortámadások tekinthetőek és elsősorban az amerikai filmgyártásban talált a téma érdeklődésre. Az alábbiakban a téma indiai filmekben való megjelenését mutatjuk be, annak is egy korábbi változatát, ahogy Mani Ratnam kilencvenes évekbeli trilógiájában megjelent.

 

 



Gyakran zavart szül, hogy a terror mint kifejezés több szövegkörnyezetben is szerepelhet. Ez azért lehet, mert a szó több esetben is használható, megkülönböztethetünk családon belüli erőszakkal, népirtással vagy éppen elrettentéssel kapcsolatos terrort is. Éppen ezért a későbbi félreértések elkerülése végett még az írás elején célszerű egyfajta definíciót adni a terrorizmus kifejezésének jelenlegi értelmezéséhez. Az Értelmező kéziszótár idevágó szócikkét felhasználva és azt kiegészítve ez valahogy így hangzana: „A terror olyan erőszakos, másokat megfélemlítő cselekedet, amellyel politikai döntést lehet kierőszakolni, a terrorista pedig ennek megfelelően olyan személy, aki az ilyen cselekedeteket végrehajtja.” A meghatározás természetesen még így is megbízhatatlan, hiszen nem lehet kiolvasni belőle azt, hogy ki és kire használhatja a kifejezést, továbbá azt sem, hogy milyen asszociációkat vált ki korunk emberéből.

A gondolatmenetet célszerű a (fent definiált) kifejezés filmes megjelenési formáinak vizsgálatával és a bollywoodi filmre történő leszűkítésével folytatni. A terrorizmusról szóló filmek összes értelmezési aspektusának felsorolására nem vállalkozom, de érdemes a téma manapság divatos feldolgozási módjait felvillantani. Ezt megelőzően viszont fontos a szembenálló oldalakat és egymáshoz viszonyított pozíciójukat meghatározni. A terrorról szóló filmekben minden esetben két tábor küzd a győzelemért: az egyik a hatalomé (a kormány), a másik pedig a kívülállóké (a terroristák). Az erőviszonyok egyenlőtlenek, minden esetben a hatalom malmára hajtják a vizet. A terrorista éppen emiatt nem vállalkozhat nyílt küzdelemre.

Mivel a többségi társadalmon kívül áll, sorsát egyfajta lázadástörténetként is fel lehet fogni. Egy ilyen narratíva nagyban elősegíti az azonosulást, de nem árt, ha ezen felül észérvekkel megfogalmazódik lázadásának oka és kirajzolódik egy másik világ alternatívája. A második értelmezési szempont a hátországra koncentrál és azt a paranoiát vagy félelmet mutatja be, amit a terror vált ki az átlagemberből. Ez a két aspektus (lázadástörténet, paranoia) természetesen egyszerre is jelen lehet a filmben, de az egyik általában (legalábbis az itt tárgyalt filmekben) mindig dominánsabb a többinél.

 



A következő kérdés az, hogy a bollywoodi és úgy egyáltalán az indiai filmekben mely konfliktusok vezettek a terrorizmus mint téma megjelenéséhez. A 2000-es évek elejéig a dolog hátterében szinte kizárólagosan a hindu–muszlim vallási ellentétek álltak, a 2001-es terrortámadásokat követően viszont az indiai muszlimok külföldi megbélyegzése vált aktuálissá. A vallási indíttatású terror jellemző helyszíne a kasmíri hegyvidék, de a nagy népsűrűség, illetve vallási sokszínűség miatt a nagyvárosokban (Bombay, Delhi, a pakisztáni Lahore) is megjelenhet. A kasmíri terület Pakisztán és India 1947-es szétválása során a muszlim többség ellenére az utóbbinál maradt, jelenleg önálló státusszal bír az országon belül, de az elmúlt fél évszázadban a vallási konfliktusok fészkévé vált. Az évtizedek során állandósult terrorakciók hátterében az indiai közvélemény Pakisztánt sejti, de az igazság az, hogy ezeket a tetteket a terület elégedetlen (indiai állampolgárságú) lakosai hajtják végre. A helyszínre a bollywoodi filmben már egész kis ciklus/kánon épült, a sorban egyaránt találhatók magas költségvetésű bollywoodi szuperprodukciók (Dil Se, Mission Kashmir, Lakshya) és kisebb lélegzetvételű, de személyesebb alkotások (Tahaan, A terrorista). A nagyvárosokban ezzel ellentétben inkább az együttélésből fakadó frusztráció vezet a végletes tettekhez. A városi terrorizmus az 1993-as bombayi zavargások és az azt követő bombatámadások óta számít kiemelten fontos témának. Az eseményeket a Babri mecset hindu szélsőséges csoportok általi lerombolása lendítette mozgásba és olyan példátlan erőszakhullámot indított el, ami kis híján az egész országra átterjedt. Sorsfordító pillanatnak számít ez a modern India történetében, ugyanis ez volt az első alkalom, hogy a határvidéktől távol, egy nagyvárosban került sor emberéleteket követelő utcai harcokra a hindu vallási felekezetek és a muszlim kisebbség között. A sajnálatos események egy egész hónapon át zajlottak és több mint 900 áldozatot követeltek. Két hónappal később, március 12-én két óra leforgása alatt városszerte 13 pokolgép robbant. Ezekről a robbantásokról és az akció előkészítéséről szól Anurag Kashyap Black Friday című, világszerte kitörő lelkesedéssel fogadott dokudrámája is. Három nappal a támadás előtt a rendőrség a zavargások kapcsán elfog egy bizonyos Gul Noor Mohammad Sheikh nevű férfit, aki a vallatás során figyelmezteti a nyomozókat, hogy összehangolt terrortámadásra lehet számítani, de azok blöfföt gyanítanak, és nem teszik meg a szükséges óvintézkedéseket. A film azt a nyomozási folyamatot mutatja be, melynek során a hatóságok eljutottak az elkövetőkig, és fény derül arra is, hogy honnan szerezték a bombakészítéshez szükséges tudást. Az a tény, hogy a muszlim (és nem mellesleg indiai állampolgárságú) merénylőket Pakisztánban képezték ki, csak tovább rontotta a két (azóta atombombával is rendelkező) ország amúgy sem baráti viszonyát.

 

 


A 90-es évek feszült politikai légterében született meg a tamil Mani Ratnam legendás terror-trilógiája is, ami az 1992-es Rojaból, az 1995-ös Bombayból és az 1998-as Dil Seből áll össze. A mesterhármas indító tétele, a Roja még Chennaiban készült, de olyan átütő siker lett, hogy egy csapás alatt India meghatározó filmesévé tette Ratnamot. A film példátlan sikerének fő oka a jó időzítésben (a hindire szinkronizált változat a zavargások idején került bemutatásra) és egy bizonyos A. R. Rahman nevű pályakezdő filmzeneszerző maradandónak bizonyuló munkájában keresendő. A film egy tamil házaspár Kasmírban átélt kálváriájának fiktív története, melynek során a hadseregnek dolgozó férjet elszakadásért küzdő muszlim vallási fundamentalisták elrabolják, és a feleségére, a címszereplő Rojára hárul az a feladat, hogy kiszabadítsa urát a fogságból. A film elsődleges üzenete nem a terrorizmussal kapcsolatos, inkább arra a patthelyzetre világít rá, amikor az ország északon és délen élő népei kölcsönösen nem tekintik egymást honfitársaknak. Ennek legfőbb eszköze a nyelvhasználat. A többi indiai filmeshez képest Ratnam meglehetősen bonyolultnak, már-már áthidalhatatlannak ábrázolja azokat a nyelvi akadályokat, amelyekkel a tamil anyanyelvű nőnek meg kell birkóznia. Mindegy, hogy a kasmíriul beszélő helyiekkel vagy a hindit használó hatósággal akarja megértetni magát, a kommunikáció sokáig csak egyoldalú marad. Különösen emlékezetes az a jelenet, amelyben közvetlenül az emberrablás után a hadsereg embereivel próbálja megértetni magát. Kétségbeesetten magyaráz, hevesen gesztikulál, de a katonák pár percig még csak fel sem fogják, hogy valami baj történt. Ráadásul a férje életéért nagyon komoly váltságdíjat kell fizetnie. Az emberrablók ugyanis a terroristavezér szabadon bocsátását követelik cserébe. Mivel ez a kérés teljesíthetetlen az asszony számára, jobb híján magas rangú tiszteknél és politikusoknál lobbizik segítségért. A helyzet végül a terroristák könyörületének köszönhetően oldódik meg, szökési kísérlete során ketten is futni hagyják a férfit. Magukról az emberrablókról egyébként keveset árul el a film, csupán annyit tudhatunk meg, hogy Kasmír függetlenségét akarják kivívni és a „folyón túlra” (vélhetően Pakisztánba) járnak gyakorlatozni. Egyedül az akció értelmi szerzőjéről tudjuk meg egy vallomás során azt, hogy az öccse indiai katonák általi lemészárlása miatt döntött a terrorizmus mellett. A kasmíri fiatalok szenvedése az ominózus jelenet óta több filmben (Dil Se, Mission Kashmir) is előkerült azonosulást segítő motívumként. A Roja ennek ellenére nem az ő filmjük, a három értelmezési aspektus közül egyértelműen a paranoiát vizsgáló megközelítés jellemzi, mert a film a hatalmi harcok árnyékában vergődő kisember kiszolgáltatottságát vizsgálja.

 

 
 

 

A trilógia második darabja, a Bombay 1995-ben került a mozikba, a zavargások után két évvel. Az alkotók itt már bevallottan az 1993-as eseményekre reflektáltak, de visszaköszönnek azok a témák is, amelyek a Roja viszonyrendszerét olyan összetetté tették. A film ezúttal is egy déli tamil faluban kezdődik, de ezúttal Ratnam idő előtt bevezeti a vallási különbségek tematikáját. A konfliktus oka az, hogy a hindu fiú és a muszlim lány házasságát kölcsönösen el akarják lehetetleníteni szüleik. Shekhar apja az egyik jelenetben figyelmezteti fiát, hogy ne merjen az „északi” Bombay-ből gudzsaráti vagy pandzsábi lányt hazahozni, mert kitagadja a családból. Ez a pillanat a Roja azon jeleneteire emlékeztet, amelyek India déli és északi népeinek kibékíthetetlen ellentéteire világít rá. A szülők értékrendje szerint viszont van egy dolog, ami még a fentieknél is nagyobb szentségtörésnek számít, méghozzá a más vallásúakkal köttetett házasság. Természetesen Shaila, a muszlim lány családja sem sokkal toleránsabb, a leánykérésnél az apa a konyhakéssel próbálja elrettenteni Shekhart. A kést végül a szerelmesek használják egy meglehetősen drasztikus eskütételhez, melynek során vérük egyesítésével erősítik meg a köztük levő kötelék eltéphetetlenségét. Mivel nem sikerül meggyőzni a szüleiket, a 90-es évek fősodorbeli filmjeihez képest merőben szokatlan módon inkább a szökés mellett döntenek és Bombayben telepednek le. A nagyvárosi közeg sokkal toleránsabbnak tűnik, de ez csak a felszínen van így. Amikor az esküvő után a fiatal pár megérkezik az albérletbe, a házinéni egészen megrökönyödik, amikor megtudja, hogy Shaila muszlim származású. Már ez a mozzanat is csak előrevetíti a bonyodalmat, ami a 93-as zavargásokkal következik be. Az utcai harcok során egy szélsőséges banda (számomra nem derült ki, hogy hindu vagy muszlim) Shekhar és Shaila ikreit benzinnel leönti és kis híján fel is gyújtja. A gyerekeket ez természetesen traumatizálja és kénytelenek már kiskorúként számot vetni azzal, hogy ők akkor most származásukat tekintve muszlimok-e vagy hinduk. A gyerekek szenvedése egyébként visszatérő motívum a filmben, a veszteségek bemutatásánál a kamera meg-megpihen az utcai harcok során elesett gyerekek holttestein. A vidékre is eljutó rémhírek hatására Shekhar és Shaila szülei végül mégis megbocsátanak gyerekeiknek és a nagyvárosban zajló események során kölcsönösen egymás segítségére sietnek. Egy utcai támadás során Shaila apja védi meg Shekhar hindu apját, a ház leégésekor pedig utóbbi menti ki a Koránt a lángok közül (ez utóbbi jelenet egyébként egy az egyben megtalálható a Border című háborús filmben is). A Rojahoz hasonlóan a Bombay is elsősorban a terror által kiváltott paranoiára fókuszál, de a terroristákról ezúttal még annyit sem tudunk meg, mint a trilógia első részében. (Igazából jelen esetben inkább huligánokról beszélhetünk, mint terroristákról.) A film ehelyett a hatóságok és a vallási vezetők felelősségét firtatja. Mivel Shekhar foglalkozását tekintve újságíró, a figuráján keresztül képet kaphatunk arról a cinizmusról, amellyel a döntéshozók az egész szituációt kezelték. A felelősségrevonás és a márciusi robbantások már nem fértek bele a játékidőbe. A film a kedélyek januári lehiggadásával fejeződik be, de a fináléban Ratnamék olyan didaktikusan vágják a néző képébe a tanulságot (nincs hindu vagy muszlim, csak indiai), hogy az teljesen megöli a filmet. A kézfogásos zárójelenet pedig sajnos annyira túlcsordul, hogy már-már a Hallmark szintjét idézi.

 

 
 


A trilógia záródarabja, az 1998-ban bemutatott Dil Se noha ugyanazokkal a témákkal foglalkozik, mint elődei, már színtiszta bollywoodi filmnek tekinthető. Tamil helyett hindi nyelven forgatták, a gyártás központja Chennai helyett Mumbai (Bombay újonnan kapott neve) lett, a főszerepben pedig Shahrukh Khan, a bollywoodi szupersztár látható. A film a korszak többi alkotásához képest kimondottan magas, hárommillió dolláros költségvetéssel készült, és a stáblistán nem egy olyan művész neve tűnik fel, akik azóta a maguk területén élő legendának számítanak. A film operatőre Santosh Sivan (India talán legjobb operatőre) volt, a tánckoreográfiáért Farah Khan felelt, de ami a legfontosabb, az az, hogy a filmzenét ismét Rahman szerezte, aki alighanem élete legfontosabb munkáját tette le az asztalra. A mester nem sokkal korábban merült el a szúfizmusban és új munkája már a miszticizmus jegyében született. Összesen 5 dalt írt (ezek sorban: Chaiyya-Chaiyya, Dil Se Re, Satrangi Re, Jiya Jale Jaan Jale, Ai Ajnabi), és ezek a film közepes sikere ellenére is kanonizált klasszikussá váltak. Magára az alkotásra aligha emlékezne bárki is, ha nem ezzel a zenei hangsávval kerül a közönség elé. Pedig az egész jól indul. Ratnam ezúttal a nyelvi akadályok ábrázolása nélkül is hangsúlyossá teszi az indiai népek közötti széthúzást. A Shahrukh által alakított nagyvárosi riportert, Amart mindenki ridegen fogadja Kasmírban, pedig őt igazán érdekli a helyiek sorsa. Rögtön a film elején készít egy interjút a helyi terroristavezérrel, aki szemmel láthatóan nagyon ragaszkodik a térség függetlenségéhez. Főhősünk ezután az egyik terrorista lányt (Manisha Koirala ezúttal is kitűnő) halmozza el a bókjaival, de ő meg annyira céltudatos, hogy a nagybetűs ügyön kívül minden egyéb körülményt kizár az életéből. Sokáig udvarol neki, de csak egy közös sivatagi vándorlás során sikerül a közelébe férkőznie. Egymásba szeretnek, de Amart visszarendelik Delhibe, ahol már várja a családja által kiválasztott menyasszony, Preeti (Preity Zinta, a film nagy felfedezettje). Kis idővel később a terroristalányt is a fővárosba küldik, feladata az, hogy a köztársaság napján tartott felvonulás során ölje meg a miniszterelnököt. A lány figurája sokban különbözik a Rojaban látható terroristáétól, de akad egy érdekes sorspárhuzam is köztük. Mindketten gyerekkori traumák miatt döntöttek a terrorizmus mellett. Ezt a meghasadást a Dil Se jobban érzékelteti, ami nagyrészt Manisha Koirala alakításának és a hosszabb játékidőnek köszönhető.  Ezúttal ugyanis egy flashbacket is kapunk, amiben megismerhetjük a lány háttértörténetét. Ratnam a Roja után sok kritikát kapott északról, mert nem ment eléggé messzire a terroristák motivációjának ábrázolásában. Valószínűleg a Dil Sevel ezekre a kifogásokra szándékozott választ adni. A filmnek ugyan Shahrukh a főszereplője, de az egészet minden további nélkül lehet a lány lázadástörténeteként is értelmezni. A film megtekintése után csak az ő tekintetére kiülő vívódásra fogunk emlékezni, minden más körülmény – többek között a szerelmi szál is – elhanyagolható. Sajnos a film zárlata ezúttal is megbicsaklik, a hangsúly átkerül Shahrukh karakterére, a film vizuálisan szétesik, az utolsó jelenet pedig annak ellenére sem működik, hogy logikus a fordulat.

 

 

A trilógia akármilyen réginek tűnik a 2010-es évek hajnalán, a maga korában és a saját közegében átütő erővel bírt. Az egészben az a legérdekesebb, hogy a filmek még ordító ellentmondásaik ellenére is hatásosak tudnak lenni. Mindenesetre nehéz lenne meghatározni, hogy a trilógia egyes darabjai hol állnak azon a skálán, amelynek egyik végén a művészfilm, a másik végén a tömegfilm áll. Valószínűleg fel sem merülne bennem ez a kérdés, ha az indiai filmkritikusok nem tekintenék Mani Ratnamot a tamil filmgyártás legnagyobb mesterének. Mégis, ha összehasonlítjuk a közelmúlt hasonló témát feldolgozó filmjeivel (New York, Kurbaan és igen, a My Name Is Khan is ide sorolható az előzetes alapján), akkor könnyedén ki lehetne mutatni bennük a szerzőiséget. Ratnam és társai (Rahman, Sivan) nevéhez köthető az indiai filmes betétdalok műfajának megújítása. Ezek mai szemmel nézve is megállják a helyüket, kézikamerás plein-air felvételeiknek, egyedi világítási- és vágástechnikáiknak köszönhetően sokkal lüktetőbb képet mutatnak, mint a korszak stúdiószagú filmjei. Maguk a filmek sajnos nem nőnek fel ezekhez a pár perces betétekhez, amiért elsősorban a didaktikus stílus és a történetvezetés logikátlansága okolható. Ennek ellenére a trilógia békét hirdető üzenete a humanista megközelítési módnak köszönhetően univerzális érvényű. Ratnam filmjei feszült politikai légkörben, a 93-as események árnyékában születtek. Különösen most érdemes visszanézni őket, ugyanis napjainkban készülnek el azok a filmek, amelyek egy másik eseményre, a 2008-as terrortámadásokra reflektálnak.

 

Dil Se - Chaiyya Chaiyya

 

 

 

Hozzászólások   

 
#1 Moni 2010-02-14 23:08
Az újakról is írsz majd, ugye?
:-)
Sajnos az említett filmek közül csak a Dil se-t láttam. Kedvem volna most megnézni a többit is.
Köszi.
 

A hozzászóláshoz be kell lépned.

Vetítések

2016. július 1. 18:00
Hawaa Hawaai  (2014)
Indiai Kulturális Központ

2016. július 15. 18:00
Prem Ratan Dhan Payo (2015)
Indiai Kulturális Központ

2016. július 29. 18:00
Shool (1999)
Indiai Kulturális Központ

2016. augusztus 19. 18:00
Hum Saath Saath Hain (1999)
Indiai Kulturális Központ

2016. szeptember 2. 18:00
Iqbaal (2005)
Indiai Kulturális Központ

2016. szeptember 16. 18:00
Koi Mil Gaya (2003)
Indiai Kulturális Központ

2016. október 28. 18:00
Phir Milenge (2004)
Indiai Kulturális Központ

Legújabb hozzászólások
Filmajánlók véletlenszerűen

Bluffmaster (2005)

Bluffmaster (2005)

  Biztosan ismerős az érzés, amikor néha egy-egy kis költségvetésű, nem - vagy alig - reklámozott film után csak ül az ember kissé letaglózva, hogy: "Mégis hol volt eddig ez a jó film? Miért hallgatnak agyon egy jó filmet?"Mondanom sem kell,...

Dil To Pagal Hai (1997)

Dil To Pagal Hai (1997)

Vicces, látványos, fülbemászóak a dalok és kitűnő a színészi játék – ez a benyomása mindenkinek, aki látta a Dil To Pagal Hait. Igazi Yash Chopra-film, látszólag klasszikus szerelmi románc, ám a valóságban ennél több.

Rab Ne Bana Di Jodi (2008)

Rab Ne Bana Di Jodi (2008)

  A Rab Ne Bana Di Jodit már nagyon vártam. Kíváncsi voltam, milyen lesz a harmadik filmje annak a rendezőnek, aki 24 évesen megrendezte minden idők legtovább játszott bollywoodi filmjét, a Dilwale Dulhania Le Jayenget (ami mellesleg szupersztárt csinált Shahrukh Khan-ból),...

Sorry Bhai! (2008)

Sorry Bhai! (2008)

Az utóbbi időben egyre több olyan „középutas” film készül Bollywoodban, mely a hagyományos hindi filmes sémáktól elszakadva, modern figurákkal, jól megírt történetekkel és természetes színészi játékkal tud szórakoztatni. A Sorry Bhai! ennek az irányzatnak az egyik...